Szülési pánik? - Persiles dobozba rejtette újszülöttjét a szombathelyi anya

Vasárnap délben gyerekek fociznak Szombathelyen az egyik lakótelepi tömbház előtt. Gondtalanul rúgják a bőrt, mint később kiderül, még fogalmuk sincs, mi történt az elmúlt napokban a biztonságot jelentő családi fészekben. Összesen nyolcan vannak, a legkisebb kétéves, a legidősebb tizenhárom. Háromszobás önkormányzati lakásban élnek.

Egy nappal korábban egy idegen néni vitte el őket a nagymamához. Nem tudták róla, hogy rendőr. Amíg ők a nagyinál játszottak, addig lakásukban helyszínelés folyt, melynek tárgya kilencedik testvérük halála. Ő nem élt egyetlen napot sem.

Az apa nem tudta

A kopogásra vékony férfi nyit ajtót. Megtörten beszél, még fel sem tudta fogni igazán, mi történt. Ő az apa, feleségével 14 éve házasok.
Hétfő hajnaltól péntek délutánig külföldön dolgozik, a hétvégéket tölti itthon. Nem tudott felesége terhességéről, és mint mondja, majd’ elsüllyedt szégyenében, amikor megtudta, mit, azaz kit rejtett a fürdőszoba. A rendőrök megjelenése óta egy falatot sem evett, de aludni sem tudott. Mostanra értek el odáig, hogy a nagycsalád körül minden kezdett a helyére billenni. Kifizették a hiteleiket, a férfinak jó munkája van. Most pedig egycsapásra minden összezavarodott. Mást nem is tud mondani, beszéljünk inkább a feleségével.

Vékony testalkatú asszonnyal találkozunk. Csendesen, nyugodtan beszél, csak a szeme vérágas. Mindent elmond, csak arra kér, hogy ne a gyerekek előtt beszélgessünk. A nagymama belvárosi lakására megyünk, a kocsiban nyomasztó a csend. Végül a konyhaasztal mellé ülünk le kettesben. Az asszony a kezét tördeli, és csendben várja a kérdéseket.

Szülési pánik

– Nyolc gyermeke van. Kórházban születtek?
– Nem, egyikőjüket itthon szültem, de akkor már a mentősök itt voltak, és utána azonnal bevittek a kórházba.

– Hogyan lehetséges, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy ismét babát vár?
– Mindössze öt kilót híztam. Minden ruhám rám jött

– Mi történt június negyedikén?
– Este kilencre lefektettem a gyerekeket, és leültem tévét nézni. A férjem nem volt otthon. Nem sokkal éjfél előtt begörcsöltem. Elmentem a WC-re, ahol megindult a szülés. A kicsi nem mozgott, nem sírt fel, semmilyen életjelet nem adott. Teljesen magamnál voltam. Megnéztem, kisfiú vagy kislány-e, és hogy megvan-e minden testrésze. Nagyon sajnáltam a picit… Megvártam a méhlepényt, egy törölközőbe csavartam a babát, és beraktam egy persiles dobozba. Feltakarítottam a vért és elmentem lefeküdni.

– Nem jutott eszébe, hogy segítséget hívjon? Mentőket, a szomszédot, bárkit?
– Ha felsír vagy mozog, akkor nem tettem volna bele abba a dobozba. Attól ijedtem meg, hogy nem voltak életjelei. Féltem, mit mond a rendőrség, a család, a férjem? Nem attól féltem, hogy esetleg megver, mert ő nem olyan. Egyszerűen nem tudom megmagyarázni, mitől tartottam. Már nagyon bánom, hogy ezt tettem.

– Tudott valaki a terhességéről?
– Csak az édesanyám. Ő korábban rákérdezett, nem vagyok-e terhes? Nem titkoltam előtte, hogy az vagyok.

– Miért pont a persiles dobozba…?
– Az volt kéznél.

Ha egy város beszélni kezd…

– Mit akart kezdeni a babával?
– A dobozhoz nem nyúltam többet. Tudtam, hogy benne van a baba, de nem tudtam, mit tegyek. Bennem volt a félelem is: úristen, mi lesz, ha megtudja a rendőrség?

– Végül mégis megtudták. Hogyan?
– Édesanyám másnap, vasárnap délután bement a fürdőszobába, és megtalálta a babát. Hosszú idő után, remegve, sírva jött ki, és megkérdezte, szültem-e? Mondtam igen, szültem. Kérdezte, miért nem hívtam segítséget? Teljesen összetörve, reszketve ment haza. Végül hat nap múlva, szombaton rendőrökkel együtt tért vissza. Tudtam, hogy ez egyszer bekövetkezik. Nem könnyebbültem meg, most is éppen olyan nehéz, mint a szülés után.

– A gyerekek nem vettek észre semmit?
– De igen, főleg a nagyobbak sejtették, hogy valami nincs rendben. Kérdezgették: anya, miért sírsz? Fejfájásra és gyomorfájásra panaszkodtam nekik.

– Tudják már, hogy mi történt?
– Nem, de elmondjuk nekik, csak még azt nem tudom, hogyan? Mindenképpen azelőtt kellene, mielőtt egy idegen mondja el.

– Szombathely nem nagy város, hamar híre megy mindennek.
– Tudom, most is úgy érzem, mindenki megfordul utánam. A lakótelepen biztosan én leszek a gyilkos. Én nem tartom magam annak, de a gyerekeimet nagyon féltem. Még senki nem tud semmit, de már vádaskodnak az emberek, csak ez nehogy rajtuk csattanjon.

Nem tudja, miért…

– Volt olyan jellegű anyagi, vagy másmilyen gondjuk, ami miatt esetleg nem tudták volna vállalni a kilencedik gyereket?
– Nem. Normális anyagi körülmények között élünk. Ahol felnő nyolc gyerek, ott a kilencedik is elfér.

- Orvos nem is látta a terhessége alatt?
– Nem. Már a nyolcadik gyermekemmel sem jártam orvoshoz. Akkor mentünk kórházba, amikor jött a fájás. Nem szeretnék vádaskodni, de tapasztalatból mondom, hogy aki fizet, azzal kedvesek az orvosok, foglalkoznak vele, de aki nem tud fizetni, azzal nem törődnek. Az egyik korábbi terhességemnél hiába hívtuk a fogadott orvosomat, amikor megindult a szülés. A nővérrel üzent, hogy most nem tud jönni, mert a nyaralójában van, horgászik. Nem is jött.

– Mi lesz ezután?
– Nem tudom. Még soha nem volt dolgom a rendőrséggel, de eddig teljesen korrekten jártak el velem. Holnap reggel 8 órára kell bemennem ujjlenyomatvételre és fényképezésre. A gyerekeimet féltem leginkább.

– Megkérdezhetjük az édesanyját, ő hogyan élte meg a történteket?
– Természetesen – mondja csendesen, cigarettára gyújt és szól a szomszéd szobában szótlanul ücsörgő nagymamának. Fekete hajú, vékony, kisírt szemű asszony foglal helyet a konyhaasztalnál.

Egy hét vívódás után lépett

– Tessék nyugodtan kérdezni, csak előtte hadd igyak egy pohár vizet – mondja.

– Hogyan talált rá a babára?
– A fürdőben volt egy piros doboz, ami üres szokott lenni. Amikor arrébb akartam tenni, nehéznek tűnt. Belenéztem és megláttam a csecsemőt – csuklik el a hangja. – Nagyon megijedtem, remegni kezdtem és rosszul lettem. Sokáig ültem sírva a kád szélén. Aztán bementen a lányomhoz, s ő nem tagadta… Mindez egy hete történt.

– Miért nem tett azonnal valamit?
– Pánikba estem, nem tudtam, mit csináljak. Sírva jöttem haza. Egész éjjel nem aludtam. Arra gondoltam, bejelentem a dolgot a kórházban, vagy a rendőrségen. Megpróbáltam, de nagyon megijedtem, sírógörcsöt kaptam. Végül nem bírtam tovább, és bementem a rendőrkapitányságra. Nagyon rendesek voltak hozzám. A bejelentés után megkönnyebbültem, de ezt elfelejteni nem lehet.

– Milyen a kapcsolata az unokáival?
– Nagyon jó, de ezt nem bírom túlélni. Lehet, hogy öngyilkos leszek, mert ezt nem bírom ki. Most is nyugtatókon élek, már arra is gondoltam, hogy kilépek az emeletről.

Ha tudtam volna, hogy szül a lányom, akkor aznap nem jövök haza, hanem segítek neki és talán teljesen máshogy alakultak volna a dolgok. Sajnos nem tudtam segíteni.