Pár éve (amikor főműsoridőben a BB-házból Évike osztotta Renátónak a mindennapit) ha valaki azzal riogat bennünket, hogy eljön az az idő, amikor a magyarok valóságshow gyanánt sárga bőröndök tartalmáért rágják tövig körmüket, hát kifordulunk a csipszes zacskó alól.
Az Áll az alku legfőbb bája az, hogy leplezetlenül mindannyiunk hiúságára és pénzéhségére épít: mert ki ne szeretne egyik pillanatról a másikra ismert (tízperces) médiasztár és dúsgazdag lenni. Erre nem lehet nemet mondani. Beleélhetjük magunkat: milyen az, ha a Bőröndök Istene ránk kacsint, és végre nekünk Áll az alku. Szóval lehetünk bármilyen sükebókák hétköznap 20 óra 10 perctől 21 óra tízig mi vagyunk a Jófejek. (Ma például elég volt sejtenünk: a római X szám nem a 2-est jelöli, és már rástartolhattunk a nyeremény felére).
Amikor még kékparókás robotszerű egyencsajok hozták-vitték a táskákat
Ha emlékszünk: pénzestáskás valóságshow-nk egy meglehetősen lapos péntek esti vetélkedőszerűségből nőtte ki magát.
Már akkor sejtethető volt, a műsort nem a bugyuta többfordulós kvíz kérdései miatt nézték annyian, mindenki a finist várta. A hőskorban a sci-fi díszletek közt robotszerű, hosszúcombú egyencsajok hozták-vitték a táskákat kék parókában, majd a szektorban összegyűlt csapattársak rezzenéstelen arccal szaggatták szét a közjegyző által hitelesített szalagokat.
Az egész amúgy körülbelül annyira volt izgalmas, mint egy lottósorsolás-közvetítés, amikor nincs szelvényünk.
A zseniális ötletek mindig végtelenül egyszerűek: kigyomlálták a show unalmas elemeit, és felturbózták azt, amire mindenki ugrott: a táskanyitogatásra. Otthonosabb és melegebb díszletek közé költöztek. A hosszas kérdezősködés helyett a fatális véletlenre, a számítógépre bízták a kiválasztást. Igaz, azért megmaradtak a kvízkérdések, amelyek kitalálásához estéről estére valószínűleg komoly agymunka szükségeltetik: száz adás után ugyanis már nem is lehet olyan könnyű úgy feltenni egy kérdést, hogy a választ illetőleg minden, a telefon gombjait nyomogatni képes emlős esetében biztosra menjünk.
Miért is nyitogatunk mi minden este?
Akik életben tartják a műsort, azok a játékosok estéről estére önmagukat alakítják, személyiségüket, lelkesedésüket és esendőségüket adják a műsorba. Gondos válogatáson esnek át, reprezentálják a képzelt nézőtábort, akad francia és kínai, fodrász és mérnök. És ott a dísznyugdíjas kövület, Tibi bá, és kedvenc lehet a mellette izguló korosodó háziasszony is.
A bőröndnyitogatókban mindenki magára ismerhet, életkorban és társadalmi státuszban széles a merítés. A szerepelők sorstragédiája viszi tovább a műsort, adásról adásra, ahogy megismerjük őket, alakul, formálódik a képünk róluk, az első benyomásoktól a tényleges játékig. Mire valaki kiáll nyitogatni, a néző már többnyire azonosult is vele, vagy ellendrukkere lett, mindenesetre személyes ismerősének tarthatja. Így könnyedén beleélheti magát a játékos táskákkal vívott küzdelmébe is. A vak aktivistának például egy ország szurkolt könnybe lábadt szemmel.
Babonás számmisztikákat kreálnak, statisztikákat gyártanak
Mint minden sikeres szappanopera vagy tévéshow, az Áll az alku is zsigerileg hat, alapbeidegződésekkel és kultúrklisékkel operál. Ott az igazgató, a titkos atya, a zord, a humortalan, a végzet megtestesítője, aki istenként láthatatlanul szórja kegyeit: pénzét. Gundel-Takács szerepe az őrangyalé, aki kapcsolatban áll az Atyával, közvetít ég és föld között, ha kell, sugalmaz és lelki támaszt nyújt.
Miközben a kórusból kiemelt bűvöli a táskákat
A műsor persze elsősorban mégis közhelyekre épít úgymint: a szerencse forgandó, magad lehetsz sorsod kovácsa, egy pillanat alatt megváltoztathatod életed.
Zseniális, ahogy a vak véletlenből a szereplők helyes kis sorstragédiákat kreálnak, szerencsés vagy szerencsétlen nagyjeleneteket és monológokat, suta dialógusokat kerítenek egy egyszerű mozdulat, a táska kinyitása köré. Megköszönik, vagy sírva fakadnak a számok láttán, kabalákat szorongatnak.
Miközben a kórusból kiemelt bűvöli a táskákat, a többiek szinte gyermeki ügyefogyottsággal próbálják befolyásolni annak tartalmát: attól függően, mit kívánnak a másiknak. Babonás számmisztikákat kreálnak, statisztikákat gyártanak, hogy a véletlen kiszámíthatatlanságán valamiként úrrá legyenek.
Nem lehet nem beleélni magunkat ebbe a közösségi és gyermeki vajákoskodásba, hiszen mindannyiunk lelkében él a vágy, befolyásolni a véletlent, életünknek más irányt szabni
Másrészt pedig a játékmesterként foglalkoztatott Gundel-Takács Gábor intelligenciája és műsorvezetői kvalitása az, ami az Áll az alkut képes életben tartani. Az, hogy nem fulladt merő unalomba, hogy képes valamiféle közösségérzést létrehozni. Színesebb egyéniség annál, választékos stílussal, mintsem lemenne kutyába, tud együttérző lenni, hagy másokat is elérzékenyülni, közhelyes kis monológokban önkifejezni, nem akar mindenáron egyedül uralni mindent, és van humora.
Ritka erények tévés díszletek közt.
Két bőrönd között fejtsünk egy kis rejtvényt!
Nehéz látatlanba megjósolni, a táskakukkolás mikor fullad ki, mikor áll be tőle a csömör Részünkről csöppet unjuk már, igaz a ruhavasalást most is általában ezen időpontra tesszük: két ing közt üdítő elfoglaltság lehet. Azonban estéről estére csupán ennyire redukálni agytevékenységünket, hosszú távon életveszély: két bőrönd között mindig fejtsünk egy kis rejtvényt, vagy legalább nyomjunk pár fekvőtámaszt
