Mi árul el igazán sokat egy film értékéről? Mondjuk az, hogy milyen tünetekkel sétálunk ki a moziból. Lábremegés, morfondír, álomvilág, ha ilyeneket tapasztalunk, akkor nem járhattunk nagyon ramatyul. A Pókember harmadik felvonásáról ellenben úgy jöhetünk ki, ahogy bementünk. Bármilyen cselekvéshez is készülünk hozzáfogni utána, nem kell aggódnunk afelől, hogy afterfilmes gondolatok garmadája tereli el figyelmünket messzi tájakra, egyszerűen kijövünk, összegyűrjük a kukoricás zacsit, és mintha mi sem történt volna. Koffeinmentes kávét gurítottunk. Vagy alkoholmentes sört.
Talán ezért is oly nehéz írni arról, hogy mit is láttunk. Mert amit láttunk, abba mindenféle bele lett passzírozva, mégis levegőssé lesz, kicsordogál az ujjaink között. Sam Raimi rendező-forgatókönyvíró az előző két részben egészen rendjén helytállt, most valami titokzatos erő állítólag Avi Arad producer felemelt mutatóujja következtében tartotta magát ahhoz a szerencsétlen elgondoláshoz, hogy rögtön három nagyszabású negatív hőst is beküldjön Pókember (Tobey Maguire) életébe, ezzel el is nyesve annak lehetőségét, hogy derekasan felépítse jellemrajzaikat talpalatnyi hely jut csak arra, hogy megismerjük hátterüket, hogy közel kerüljünk hozzájuk.
Minőség helyett mennyiség, tartalom helyett forma
A felszínesség így rövidesen a száznegyven perc velejárójává válik:
csip-csup cseppekben lezavarják nekünk, hogy merre hány méter, szinte ötpercenként
szórnak egyik kicentizett sztoriszálból a másikba: hálón lengedező főhősünk
amellett, hogy megízleli kapcsolatának válságát a Broadway-darabból éppen
kiebrudalt Mary Jane-nel (Kirsten Dunst), szembekerül egy állására nyomuló fotóssal
(Tropher Grace) a Hírharsonánál, belép életébe néhai Ben nagybácsikájának
gyilkosa, Flint Marko (Thomas Haden Church), aki később egy atomfizikai kísérletbe
keveredvén Homokemberré alakul, hogy kurvanagy porhanyós öklét himbálja neki a pók-koponyának.
És akkor még ott van az előző részben kicsinált Zöld Manó fia, a bosszúra felesküdött Harry Osborn (James Franco), aki egy amúgy rendkívül látványos, gravitációt semmibe vevő sikátorharc végeredményeképp először amnéziába zuhan, aztán vissza a revans-flashbe, végül onnan jut el a baráti szívlágyulásig ennyi személyiségbeli alakulás mindenhez közel áll, csak épp a realitáshoz nem. De legfőképpen akkor vonyíthatunk kólát prüszkölve, amikor a családi komornyik közli az ifjúval: az öreg Osborne halálának oka saját röpdeszkájának pengéi voltak. Aha, és ezt nem lehetett volna közölni kicsit korábban?
Emo-pókember, és még táncra is vetemedik
S hogy még véletlenül se legyen ennyi elegendő, egy meteorral érkező nyúlékony
fekete szimbióta kiszemeli magának Peter Parker robogójának rendszámtábláját
belőle lesz a sejtelmes koromfekete pókruha, ami előhozza Parker sötétebbik énjét.
Azaz hozná, mert Tobey Maguire gyengélkedő alakítása sajnos ennél a pontnál bukik
csak igazán vérszegénybe: emósra fésült haj és feketére kihúzott szemek
hivatottak jelezni a belső démon munkálkodását, meg az utcán lejtett extrabéna
travolta-tánc, aminek láttán lassan, de biztosan ébred fel bennünk a tengermély szánalom:
ezzel a jelenettel visszavonhatatlanul beletaszajtották a mozit a komolytalanságba.
Minderre a valószerűtlenségek csak rátesznek egy lapáttal: vajon túléli-e Pókember az elképesztő túlerőt? nyüszög például a New York közepén dúló ordas mutánspárbajt alig száz méterről nyugodtan szemlélő tömegben egy riporternő. Vagy mennyire jár közel a racionálishoz az, amikor pókicánk az éj leple alatt a testére kúszott idegen öltözetre nemhogy ráparázik, de egyik ámulatból a másikba esik, hogy az milyen csecse? Ejnye hát, kedves script-írók. Nem túlzás ez egy kicsit?
Rajongók szerint egyébként minden gondja megoldódott volna a filmnek, ha a fekete ruhát kirakatba állító Venom-történetet egy következő részre hagyták volna, nem így érdemtelenül elaprózva, meghazudtolva a képregényben betöltött esszenciális szerepét. Igazuk lehet. Ehelyett jön még egy hivalkodó amerikai lobogó, egy kötelezően rémgiccses naplemente, s végül Peter Parker narratív tanítása: "döntéseink alakítják sorsunkat, és rajtunk múlik, melyik úton indulunk el."
Így utólag, mi inkább nem indultunk volna el. A moziba be.
| A filmet május 30-ig játssza a szombathelyi Cinema City az alábbi
időpontokban: - 14:00, 16:45, 19:30 - p-szo: 22:15 is - szo-v: 11:15 is |
