Először is, Párizs lehet a fények városa éjszaka. Nappal nagyon is közel áll ahhoz, amit londoni időjárás fedőnéven ismerünk (a két város egymástól annyira van messze, mint Szombathely Szolnoktól), így a napfény ott-tartózkodásunk idején éppenséggel a koránkelők kiváltságának számított: a szürke felhőtakaró mindig óramű pontosággal érkezett be a délutáni műszakra, s ha kedve úgy tartotta, egy-egy zivatar erejéig jól meg is facsarta magát.
A boltban otthagyott összegekre különösebb panaszunk nem lehetett: alig vert fölé az itthoni áraknak, sőt, a sör még kevesebbet is kóstált: 0,45 euróért juthattunk hozzá egy dobozhoz. Persze épelméjű humanoid mindenekelőtt a borra megy rá, ha már idáig eljutott: az általunk kiszemelt bordói Tuilerie dAguepierce az alap magyar kékfrankos megfelelőjének tűnt, szem előtt volt a polcon, sok is volt belőle, igaz, tizen-egynéhány euróba került. Ám ennél olcsóbban nem is igen találtunk más alternatívát: úgy látszott, legnemesebb nemzeti terméküket példaértékű figyelemmel tüntetik ki. Éreztük is az ízén: aki ilyen bort nyakalni kezd, azt jobb helyeken megátkozzák.
Teli gyomorral egyébként a már nevén nevezett délutáni zuhéban is el lehetett tengődni. Egyik ilyen esőkísérte sétánk során behúzódtunk egy sarki kávézó ponyvája alá, s alkalmunk nyílt a francia közlekedési morált, mint olyat is tudásanyagunkba építeni. Mert vajon létezhet-e olyan, hogy a zöldet kapott autós türelmesen megvárja, míg előtte a tilosban átszenvedik magukat a gyalogosok? Itt igen. A zebra pirosa ugyanis csak jelzésértékkel bír: egyszerűen nem veszik komolyan, ahogyan a rend őre sem vet rá ügyet. Autók esetében viszont annak van elsőbbsége, aki gyorsabb mindent egybevéve hektikus közlekedési szisztéma a párizsi, mégis minden vehemenciája alatt valahol ott húzódik a tolerancia. Vagy csak a szabadság?
Mert itt szabad sokmindent, bizony. Hogy mennyi mindent, annak megtapasztalására azért nem állt kellő percmennyiség rendelkezésre, de annyi bizonyos, hogy több ízben is találkoztunk utcán dúdorászó-danolászó helyiekkel. Mert teljesen természetes, hogy ha valaki kedvet kap hozzá, rágyújt egy nótára. Láttuk ezt egy bringázó ortodox zsidótól is. És most álljunk meg egy szóra, és gondoljunk bele, milyen reakciókat váltanánk ki ezzel ékes Magyarországunkon. Ugye. Lehet, hogy a fejlődést nem az egészségügyben, hanem agyban illene elkezdenünk.
Bár nem minden tejfel Párizsban, pláne nem fenékig: ha például nem beszéljük a franciát, legfőképpen egyet tehetünk: elkezdünk tanulni, hogy beszélni tudjuk a franciát. Mert ha angolul szólítunk meg valakit, valószínűsíthetően minden gondolkodás nélkül franciául kapjuk a választ. Emiatt az ember elég hamar elesettnek érezheti magát, ezt tehát feltétlen tartsuk szem előtt.
Ellenben örvendjünk a szépnek és jónak: hogy tizennégy csudamód királyul kiépített metróvonalának köszönhetően Párizsban egyetlen átszállással eljuthatunk bárhova, hogy nem vetik olyan jó csökött-magyarosan a szemünkre, ha elhajlunk az átlagtól, és hogy nem ébredünk fejfájással egy átborozott éjjel után. Au revoir!
Galériánkban további információkat talál. És képeket is.
