Egy langaléta srác körbetáncol, így ismeretlenül mindenkit unikummal és pogácsával kínál. Mellénk csapódik. Ő Gyula, közli, a Borozóból menekült ide, mivel ott nemrég egy polgári öntevékeny csoport próbálta becserkészni. Haverját is idecsalta, büszke rá nagyon, Ő a hely nevezetessége, még a kisfiát is Kapolcsnak hívják. A névválasztás nem véletlen, az utód öt éve itt a faluban fogant. (Még szerencse, hogy nem a szomszéd községben, Dörögdön...)
Még három kör, Gyula nagylelkűen fizet. A Völgyet egyre sűrűbb köd lepi el, ideje lassan, csiga-módra a sátrak felé kúszni. A lakhely nedves, meleg és szűk, pár óra és már újra talpon vagyunk. Mezítlábasan irány a hegy, a forrásig meg sem állunk. Megmártózunk a reggeli napsütésben, a szőlőtőkék és a vadszeder-bokrok reggelivel várnak. Lábunkat a forrás betonteknőjében áztatjuk, sehol egy lélek, csak mi, a Hegy, messze a Völgy, és itt a virradat.
Mire az erdőn át visszatérünk a Tapolcát Veszprémmel összekötő főútra, ott már mindent ellep a por, benne emberáradat hömpölyög. Ez évben a sokaságot már hétköznap délelőttönként is nehéz elviselni. (A hétvégékkel pár éve már egyáltalán nem kísérletezünk.) Állítólag idén is minden bedugult, a Völgy elérte tűrőképességének végső határát. A forgalom órákra leállt, és a programokra sem lehetett bejutni. A második hét most a Szigettel egy időben fut, ez azonban egyáltalán nem csökkenti a völgylakók számát.
A sajtarzenálban a nyugdíjasklubbal lakmározunk, egymás táljáról kergetjük a légyrajokat. Kölykökkel sakkozunk, a Malompatak partján korosodó párokkal mártunk papírt. Hippikkel sörözünk, punkokkal balkáni népzenére körtáncolunk, a pajtamozgóban mindannyian együtt mozizunk.
Élvezzük, bárhová elstoppolhatunk. A közeli Hegyesden sziklák és buldózerek árnyékában kristálytiszta vizű bányatóra bukkanunk. Bent a Völgyben, a hat falu egyikében mindig akad valami látnivaló. Pajtákban, lakóházakban, kerítések tövében és pincék mélyén tárlatok, az utcákon kirakodóvásárok, benne népművészetinek kikiáltott áruk, távol-keleti bóvlik. Sátrak magasodnak mindenütt, sör, virsli, fűrészporos-pogácsa, gulyás a tavalyi népnyúzó áron. (A sajtbodega a legextrább, itt műanyag pohárban borkóstolás is van.) Más ehető nincs, a menza is hervasztó, felhígított löttyökkel csapják be a gyomrunk. Falatozni, hála a közértnek még valahogy lehet, könnyíteni magunkon, pláne kezet mosni már nehézkesebb. A zöld EURO WC-kre, miután már kilométerekről beazonosíthatóak, csupán a legyek szakosodtak.
Az ütősebb buliktól eltekintve mindenhová szabad a belépés. A Völgyben idén terülj-terülj asztalkám helyett csak ímmel-ámmal kapunk a kulturális jóból. Nagy ászok hétköznap már nemigen tévednek erre. Azonban így is minden program - legyen szó alternatív színházi előadásról, vagy jazz-buliról - telt házzal fut. Azért nem panaszkodunk, így is van élmény bőven. Szőke András dörögdi házában egy hátborzongató sámánszertartás részesei lehetünk, kint a Kőbányában szól a Besho Drom, Kapolcson pedig Vukán György Horgas Eszterrel és más neves jazz-zenészekkel együtt elragadó örömzenét mutat be.
Az éjszakában újra megfogyatkozunk, a Kávéházban a szokott kis társaságok gyülekeznek. Jöhet a búcsúnóta, Gyula is megjelenik, unikummal a zsebben. Tizennégy éve ugyanitt, ki tudja meddig. Mostanában nagyobb a felhajtás, a hangulat sem a régi, panaszolja, de ő kivár. Kopjanak le mások, egyezünk meg csendesen.
