Angelo huszonegy éves koráig a genovai Casanovák vidám életét élte, a csajozáson és a száguldáson kívül kevés dolog mozgatta a fantáziáját. Közép-Európáról szinte semmi fogalma nem volt, mígnem egyik barátnője 1994-ben rá nem vette, hogy kerekezzék körbe Ausztriát és Magyarország nyugati részét. A túra alatt Angelo egy csapásra belezúgott a számára addig teljesen ismeretlen országba; azóta rendszeresen, évente többször is ellátogat kis hazánkba, sőt a messze földön híres szoknyavadász hamarosan még egy magyar lányt is az oltár elé vezet...
- A legelső dolog, ami furcsa volt a számomra Magyarországon - meséli Angelo - az a hidroglóbusz. Ilyet, illetve ilyen alakút én még sehol nem láttam korábban, és azt hittem, hogy valami katonai berendezés lehet, amelyet a kommunizmus alatt telepítettek az osztrák határra. Néhány nap múlva aztán gyanítani kezdtem, hogy nem katonai radarról van itt szó, ezért megkérdeztem valakit, mi ez az épület. Alig bírta visszatartani a nevetését, hogy katonai berendezésnek néztem a víztornyot. Nálunk Olaszországban ezek sokkal nagyobbak, kevésbé szokatlan a formájuk, és általában egy dombtetőre építik őket.
A második furcsaság Magyarországon a csend volt. Csend az utcákon, a boltokban, először azt hittem Szentgotthárdon, hogy valami nagyon szomorú esemény történt, mondjuk egy gyerekeket szállító autóbusz karambolozott és mindenki meghalt, de mint kiderült, semmi ilyen nem történt, a magyarok csupán csendesebbek, mint mi vagyunk. Az olaszok szeretik betölteni a levegőt a hangjukkal, azt vallják, hogy a csend olyan, mint a halál. ("Mi ez a csend, úgy tűnik, mintha gyászolnánk." - mondják mindig.) Még Budapesten is mindenki szomorú volt az utcákon és a metróban, különös volt látni, hogy ennyire magukba zárkóznak itt az emberek...
Évek óta udvarolok egy magyar lánynak, így bőven volt alkalmam bepillantást nyerni egy magyar család életébe. Amikor először voltam náluk, nyár volt, és furcsa volt látni, hogy a kedvesem anyukája minden áldott reggel pálinkával kezdte a napot, aztán számomra meglepő volt az is, mikor a szalámit olyan kenyérrel ették, amelyen vaj volt (sőt, a lekváros kenyeret is vajazták!)
A nyelvet nagyon érdekesnek találtam. A magyarok rendkívül hosszú szavakat használnak, és miközben beszélnek, nem tudom eldönteni, hogy mikor vesznek levegőt. Egy kicsit már értek magyarul, de időnként képtelen vagyok felfogni, mit is mondanak nekem mások, viszont ha megkérem őket, hogy beszéljenek lassabban, nagyon segítőkészek velem az emberek. Nehéz helyzetben voltam ellenben, mikor még csak ismerkedtem a nyelvvel, és a magyarok egymást a becenevükön hívták, mivel ezek a nevek két szótagból állnak és mind i-re végződnek (Zsófi, Andi, Heni, Reni, Tomi, Kati, Gabi stb.), így először képtelen voltam bárkit is megkülönböztetni a másiktól. A neveknél maradva, furcsa volt számomra, hogy a feleség a férj teljes nevét felveszi, és a "né" végződést ragasztja utána.
Teljesen megrökönyödtem azon a kisvárosi fodrászon, aki hajnali ötkor nyitotta ki az üzletét, miközben a templom harangja hangosan kongott és legalább tucatnyian sétáltak az utcán. Nálunk ez elképzelhetetlen lenne. Szokatlannak találtam eleinte, hogy a hölgyek kendővel a fejükön imádkoznak a templomban, és meghökkentett, hogy a magyar lakások előszobáiban le kell venni a cipőt.
Aztán meglepődtem azon is, hogy a barátnőm mennyire ragaszkodott ahhoz, hogy legyen eljegyzésünk. Nálunk nem szokás eljegyzést tartani, talán csak az ország déli részén, Magyarországon viszont nagyon elterjedt, hogy aranygyűrűvel ajándékozzák meg egymást a szerelmesek. Észak-Olaszországban csak a fiú ad egy ezüstgyűrűt. Ha már érintettük a házasságot, még mindig nem jöttem rá, mi értelme van annak, hogy a templomi szertartás után a polgármesteri hivatalba is átvonuljon a nászmenet, és újra egymás ujjára húzzák a gyűrűt a házasulandók. A lakodalom szokása viszont rendkívül tetszik, jó ötlet, hogy a két család egy hatalmas buli keretében ünnepli az ifjú párt.
Az előbb, mikor a csendről beszéltem, elfelejtettem mondani, kifejezetten szeretem a magyar éttermekben, hogy olyan csendes mindenki. Aztán imádom azt is, mikor egy magyarral beszélhetek. Egy született olasszal képtelenség olyan tartalmas és mélyenszántó beszélgetéseket folytatni, mint egy magyarral, aki nagyon figyel a másik véleményére, és akit komolyan érdekel az, amit mondasz. (Olaszországban már csak azért is nehéz ilyen beszélgetéseket kezdeményezni, mert rád sütik, hogy homokos vagy...) Egyszer a barátnőm kollégiumában órákon keresztül beszélgettünk Európáról, ezzel szemben egy olasz maximum öt percig tud komoly témáról értekezni.
Hírtelen most csak ezek jutottak az eszembe. Arról persze többet tudnék mondani, mi az, amit kifejezetten szeretek Magyarországon, de te csak a furcsaságokra voltál kíváncsi... - fejezte be eszmefuttatást Angelo.
A sorozat előző darabja:
A magyarok, sokat panaszkodnak, keveset mosolyognak, de a nők az ágyban...!
