Hogy mit lőttek szét, azt nem tudom, mert a tömegtől már nem sikerült a helyszín közelébe férkőznöm, de a produkció végén felhangzó tapsból ítélve nagyon jól szétlőhették, bármi volt is az. A hátul állóknak csak a boldogságtól kipirult arcok szívmelengető látványa jutott, no meg elgondolkozhatott azon, milyen furcsa is a magyar ember - más, nálunk kevésbé szerencsés helyzetű országokban az emberek menekülnek, ha géppuska ropogást hallanak és füstöt látnak, itt meg úgy rohannak a helyszínre, mintha ingyen-sört osztogatnának, hogy aztán egymást taposva, vidáman szívják a kesernyés lőporfüstöt. No persze biztonságban vannak, teljes tudatában annak, hogy az előbb említett kevésbé szerencsés helyzetű országok éppen a szövetségesünk, a védtelen országok rettenthetetlen legyőzőjének köszönhetik szerencsétlen helyzetüket.
Később bemutatták a magyar honvédség harcikutya állományának egy félelmet nem ismerő tagját
Aki néhány másodperc leforgása alatt képes utolérni és megharapni az őt vaktöltényekkel ijesztgető terroristát. Számomra azonban a nap fénypontját nem is ezek a hangos, fényes látványosságok jelentették, hanem a Művelődési Központ focipályáján kiállított harci gépjárművek, azok közül is a régi kedvencem, a T-72-es tank. Emlékszem gyerekkoromban mennyit játszottunk ennek a harckocsinak a kicsinyített, egy darab fémből öntött másával, de láttam mások is nosztalgiával nézték ezt a rendkívüli mértékben NATO kompatibilis monstrumot, hiszen ugyanezzel a modellel már az ideiglenesen megszálló szovjet csapatok is száguldoztak fővárosunk utcáin úgy 1956 körül. Még a mostani gyerekenek is sok örömet okozott a szovjet hadiipar e remeke, hiszen a kiskatonák több napi munkájával fényesre pucovált fém burkolatot néhány óra eltelte után már vastagon borították a poros gyerek lábnyomok.
Természetesen a szórakoztatás mögött végig ott húzódott a hivatásos katonának való toborzás szándéka is, de az az igazság, hogy engen nem igazán sikerült meggyőzni. A rendkívül ízletes ingyen babgulyás fogyasztása közben, bevallom, egy pillanatra megfordult a fejemben a gondolat, hogy ilyen feltételek mellett talán megérné belépni a magyar honvédség hivatásos kötelékébe. Azonban az asztalunknál helyet foglaló, szintén hivatásos és némiképp illuminált - vagy inkább nagyon illuminált - honvéd óvatosságra intett. Valahogy úgy fogalmazott, előbb kóstoljam meg ugyanennek az eledelnek a hús és izesítés nélküli, de extra mennyiségű vízzel készült változatát - hiszen körülbelül így néz ki egy hétköznapi ebéd a honvédségnél, - és csak azután döntsek ebben a kérdésben. Hát nem tudom, hiteles volt-e az általa szolgáltatott információ, az udvaron lézengő, a magasságuknál nagyobb átmérővel rendelkező idősebb tiszteket elnézve nem hinném. Persze lehetséges, hogy az állomány eme szumó harcosokat megszégyenítő paraméterekkel rendelkező tagjai valamiféle elit alakulathoz tartoztak, akik különleges táplálást igényelnek, hiszen harcképességük megkérdőjelezhetelen: közelharcban legyőzhetetlenek. Mert hát ember legyen a talpán, aki fekvő helyzetbe képes hozni bármelyiküket is, komolyabb hadműveleteknél pedig akár kisebb csapatoknak is képesek fedezékül szolgálni. A kérdés csak az, hogyan teljesítették a hivatásos állomány számára nemrégiben előírt minimális erőnléti követelményeket, (körülbelül 50 felülés és 20 fekvőtámasz) - persze az elit alakulatokra nyilván más szabályok vonatkoznak.
