Szentivánéji ittasságok, avagy cirkuszt a népnek

Egy olyan megyeszékhelyen, amely hétköznapokon afféle inaktív zombistádiumban vegetál, és este hat után még tavasszal is alig lézengenek a főterén, valóságos tüneménynek számít, hogy lakosai az agglomeráció kíváncsi közönségével egybekélve benépesítenek egy jókora városrészt. A családi kiruccanások egyik kiemelkedő terepének számító Szentivánéj képes erre a bámulatos attrakcióra.
Az már fájdalmasabb tény a kultúrahíveknek, hogy egy latinos jazzt képviselő együttes, vagy japán dobosok helyett inkább a sörsátorközeli dínomdánom vonzza a tömegeket, világítókacatostul és sültkolbászostul, olykor sűrű alhasi fájdalmakat generálva.

Cseppet visszaugorván a fizikai időben, a Gagarin úton baktatva alig láttunk velünk párhuzamosan haladó embereket. Hát mi van itten, népszerűségi ráta csökkenőben, jövőre már kénytelenek lesznek beiktatni apácákkal betanított akrobatikus lasszómutatványokat, az ilyesmi ugye vonzza a bulvársajtón hízókat, akik a fizetőképes kereslet magvát alkotják. De nem lett igazam, mert a körútra érve már burjánzottak a népek a lakótelep felől — ám önigazolásomra legyen mondva, a fedett uszoda előtt még nem így volt, hiszen ott érezhetően egy kávéskanálnyit értékesebb műsor volt készülőben, valaki ugyanis egy gitárt hangolgatott.

És itt akasztanám meg az olvasatot, természetesen nyomós okkal. Társadalomtudósok szerint a jövő nagy háborúi nem országok, hanem kultúrák és civilizációk között mennek majd végbe.
Nos, ezúttal úgymond családon belül maradtunk, mert intelligenciák és észérvek összecsapása helyett szesztestvérek lendültek egymásnak. Sarkalatos pontja ez az éjszakának, és nem feltétlenül azért, mert tőlem fél méterre zúgott a haddelhadd, hanem mert megint ékes példával éltünk a következő nemzedék számára, hiszen tehetetlenségtől könnybe lábadó gyermeki tekintetek nézték végig a családanya orcáját és a sörpadokat sem kímélő durvulást.
Végkifejlet: körbenálló kandikálók, reményvesztetten sírdogáló feleség, „csak megiszom a sörömet” frázis a balhé illuminált okozójától, amint éppen kitépi magát a későn érkező közeg karjaiból. Mulat a magyar.

A zsebmetszőgyanús búcsúrészlegen egy rendszerváltás előtt kreált mesevasút készül éppen összerogyni lelkes ötévesek alatt, ők szerencsére még tudnak önfeledten ujjongani.
Mellette a lepattant dodzsempálya már harmadszor marad áram nélkül, a zsetonnalfutkározós leharapomatorkodat-műsor pedig még mindig életképes. S még egy tanulság a végére: ha pattogatott kukoricát árulsz, állítsd fel egy nyugati sörmárka napernyőjét, és többen fognak odamenni. Én legalábbis így tettem, vesztemre.

A nagy tombolás mégis az R-Go koncertre maradt. Aki ugye még az antiidőkből ismeri Szikorát, az hevesen nosztalgiázik, bármit lát és hall. De egy tinédzser fiú a döbbenettől tágra nyílt szemmel ámuldozott mellettem:  Ki ez a bohóc?
A tűzijáték zökkentett csak ki a negatív stimulánsokból, noha akarattal sem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy öt-hat rakéta megspórolásával nagyobb összeg állhatott volna olyan nemesebb célok szolgálatába, mint mondjuk a Perint-híd el nem kezdett megrenoválása. De ez már a következő lapra tartozik.

A képgalériát itt megtekintheti

Az R-Go koncertről hamarosan külön képgalériát közlünk.