Mondva csinálás
De amire istenigazából szerettem volna kilyukadni, az a "mondvacsinált hős" újragondolása. Nekünk, nézőknek ugyanis lépten-nyomon azt kellett hallanunk a beharangozókból, ahogyan a készítők, illetve általuk a még Havas Henrik érdektelen kora reggeli tekintete elé is betuszkolt színészek - nyilván a Barátok Közt ellenében - azt hangsúlyozzák, hogy itt tehetséges és profi
színészek játszanak. Az Index fórumán az első epizód levetítése után joggal merült fel a kérdés: oké, rendben, de ők mikor érkeznek meg végre? És valóban, ha kilencszáz jelentkező közül őket jelölték e feladatra, akkor vagy a színészszakma van trében, vagy a producer nőtt fel szatyorban.
Tudományos példák igazolják, hogy egy kísérlet eredményességének kedvez, ha az alanyoknak nincsen tudomása arról, mi történik velük. Bármennyire is nyers a párhuzam, a Jóban Rosszban sztárjelöltjeinek kiváltképpen előnyére vált volna, ha a forgatás idejére megfeledkeznek a tényről, hogy ők most szerepet játszanak: így talán egy gyűszűnyit elkendőzhették volna a forgatókönyv idétlenbe hajló valószerűtlenségeit. Mert abból akad bőven.
Kezdve onnan, hogy adott a Pongrácz Péter néven futó sebészprof, aki azért hagyta ott jóhírű amerikai praxisát, hogy a faluból nemrégiben városi rangra emelt Csillagkúton az ország legjobb magánkórházát hozza létre, aminek földszintjén a piercinges recepciós spiné egy akváriummal beépített pult fölött küldözgeti az embereket az emeletre.
Amott egy olyan, plasztikai sebészetre szakosodott jampec turkál a bensőségekben, aki ránézésre húszas évei közepén járhat - noha az orvosi egyetemet hat évig kell gyűrni, a további szakosodás plusz kettőt jelent, és ehhez még sokéves gyakorlatnak kell párosulnia, ugyehogy.
Amennyire omladozik kívülről, olyan mesevilággal szembesülünk a klinika belsejében. Egy Thaiföldről három hete hazaérkezett kismama például ikerterhességgel kerül be, affektálva sivítozván a főnővérnek, férjével még véletlenül se tudassák, hogy az egyik baba ázsiai csöppség lesz.
Az a tény, hogy az ultrahang nem mutatja ki a bőrszín, vagy a szem formájának különbségét (ergo erről ő maga nem is tudhatott), eltörpül a világra hozott babák mérete mellett, azok ugyanis cirka három hónaposnak tűnnek. Fődoki pedig baleknak, amiért nem veszi észre úrifelesége félrekúrásait a gazdasági igazgató Nándival, aki talán a legelfogadhatóbb
alakítást nyújtja.
A vérbő hitelességtől még a legpitibb jelenetek is ódzkodnak: a szereplők reménytelenül küszködnek azzal, hogy élőben soha el nem hangzó mondatoknak ("na szép, ki vagyok kosarazva?") kölcsönözzenek némi természetességet, és így olyan dialógusok pottyannak kifelé, amikből süt az elgémberedett modorosság. Már nyolc évvel ezelőtt is vércikinek számító szlengek ("szasz", "uncsi" és társaik) hullanak ártatlan fejünkre, jenkiföldről hazatért fődokink leánya pedig valahogy elfelejti törni a madzsar nyelvet. Szemléltetik a modern, dinamikus telefonbeszélgetés mikéntjét is, amiben semmi érdemlegesről nem esik szó, viszont a másiknak köszönni egyenesen tabu.
Arra már választ sem várunk, hogy az akciófilmek mumusát, a számlálóval feltétlenül ellátott bombát tulajdonképpen miért távirányítóval hozzák működésbe, és hogy a szabotőrök milyen megfontolásból hegesztik vissza a kettévágott csövet, ha egyszer úgyis darabokra tépi azt a detonáció.
A szereplők frizurája trendi-tépetten, a szappanopera szénája viszont cefetül áll: a filmezés műhibái a négyzeten roskadoznak, azaz minden művi, és minden hibás (még szegény megasztáros Tóth Vera hangja is elcsuklik a főcímdalban). A Jóban Rosszban már a kezdetekben végelgyengülésre ítéltetett, és kétséges, hogy producer- vagy rendezőcsere híján életet
lehet-e pofozni bele. Nem úgy tűnik.
