Ahol a víz az úr

A hömpölygő, sáros víztömeg pár méterre van csak a lakott területektől, néhol már a gátkoronán húzódó, máskor forgalmas út szintje felett, de még a város védelmét jelentő beton korlát szintje alatt. A város mégis nyugodt, az emberek nem félnek. A védekezés összeszedett, és óraműpontossággal működik. Egy „svájci szerkezet” Magyarország szívében.

A vasútállomás nyugodt, az emberek teszik dolgukat, élik mindennapjaikat. Az ember ebből a hangulatból nem is gondolná, hogy méterekkel arrébb a Tisza fenyegetően kacsintgat a városra.

Egy barátommal vágtam neki a Pick szalámi otthonának. Mivel egyikünk se ismerte Szegedet, a dóm tornya volt iránytűnk. Hamar a dóm előtti, hatalmas  térre értünk. Gyorsan előkerült a fényképezőgép, lehengerlő látvány mind a dóm, mind a tér. Mögötte már sokasodtak az emberek. Fényképezőgépek hada, bámészkodó, csevegő emberek látványa tárult elénk. A helyiek csak „katasztrófaturizmusnak” hívják a jelenséget.

A Tiszát itt megközelíteni nem lehetett. Szalagkorlát, polgár- és városőrök, a rend buzgó őrei, valamint katonák tarják távol a szenzációra éhes tömeget. A korlátozást azért kellett bevezetni, mert a csak nézelődő emberek zavarnák a védelmi munkálatokat. Hogy többet lássunk a belvárosi hidat céloztuk meg. A látvány megdöbbentő. A folyó hatalmas erővel, lassan hömpölygött pár méterrel a lábunk alatt. Nem kímélt semmit, ami az utjába került. Fák koronái, épületek bádog teteje, ennyi, amit látni hagyott nekünk partjából.

Éles kontraszt határvonala az a hídról oly csöppnyinek tűnő betongát, mely jelenleg a város egyetlen védelmi vonala az árral szemben. Egyik oldalon a Tisza sártól sárgás víztömege, másikon zsákok, katonák, önkéntesek. A folyó másik oldalán azonban nincs ilyen betongát, csak töltés, az is csak a lakott területeket hívatott óvni az ártól. Egy egész kis üdülőtelep, apartmanok kerültek itt víz alá. Persze ezen az oldalon is szalagkorlát jelezte a veszélyt és próbálta távol tartani a nézelődőt. Mivel a közelben polgárőrt nem láttunk, megszegtük a szabályt, közelebb merészkedtünk. Ijesztő mégis fantasztikus látvány a vízben eltűnő, a semmibe tartó út, vagy a félig ellepet kis ház. Aztán hamar jött a járőrautó, és elzavart minket a víz közeléből.

A Bertalan hídon visszakanyarodtunk a belváros felé. Itt láttuk meg talán a legveszélyesebb területeket. A gát korona egyik felén a Tisza, másikon 10 emeletes panelházak. Ha átöntene a Tisza a gáton, csak épp pár centivel, ezeknek a lakóházaknak a pince és földszintje, valamint magasföldszintje víz alá kerülne kapásból. Itt már voltak szakaszok, amik az autósok elől is le voltak zárva. Gyalogosokat a polgárőrök tartották távol a víztől. Egyikükkel szóba elegyedtünk. Amolyan túlbuzgó fajta, idősebb úr volt, aki úgy tűnt itt élte ki - talán házasságából kimaradt – férfias felsőbbrendűségét. Tőle tudtuk meg, hogy a gátra négyzetméterenként 28 tonna nyomással hat a folyó.

Természetesen beszélgetett volna még velünk, de dolga neki is akadt, a katasztrófaturisták szüntelenül ostromolták a gátat, és nekünk is folytatnunk kellett utunkat.

Egyik 10 emeletes panelház tetején megpillantottunk két embert, gondoltuk megpróbáljuk mi is. Örömmel fogadtak minket, néhány történettel és megannyi lélegzetelállító képpel bővült anyagunk. Itt tudtuk meg, hogy a város védvonalát a ’70-es években építették, valamint azt is, hogy végre úgy tűnik tetőzik a folyó. A víz mélysége 998 cm. Hihetetlen.

„Nem félünk!” – mondta az idősebb úr a tetőn – „Idén nagyon rendezett a védekezés, rendkívül jól szervezett, nincs mitől tartaniuk a lakóknak.” Ezt mi is tapasztaltuk. 2-3 percenként jártak a teherautók homokzsákkal megrakottan, hogy bármikor segíteni tudjanak egy-egy szivárgásnál. Rendőrök, polgárőrök járőröztek folyamatosan az egész szakaszon. A katonák pedig készenlétben álltak.

Utunkat a folyó „új partján” folytattuk a dóm felé, persze kordonon kívül. Egy-két helyen szivárgott a víz, itt állandó felügyelet és sok-sok homokzsák várta az esetlegesen bekövetkező gátszakadást.

A hajóállomásnál tűnt legkritikusabbnak a helyzet, de a felkészültség megnyugtatta az arra járót. Végül visszaértünk a belvárosi hídhoz, melynek lábánál katonák jól megérdemelt pihenőjüket tartották és épp falatoztak. Egy búvár pedig épp alámerült, hogy a gátat ellenőrizze. Kisebb szivárgás törte meg csak a nyugodt védekezést, de roppantul gyorsan elállították azt az önkéntesek. Pillanatok alatt megjelent a már említett teherautó, és a katonák azonnal a víz utjába dobálták a zsákokat. Percekkel később már mindenki újra járőrözött. Hibátlan, gyors gépezet.

Szegedi utunk végére újra a dóm és a Széchenyi téren galambokat kergető gyerekek. Mintha semmi sem történne a város másik végében…