Vadászat a sztár-vadasparkban – egy bulvár-krimi erőteljes szexizmussal

Riasztó kezdés
„A műsorvezetőnő húsz perccel adás után lépett ki a tévészékházból. Kellemesen enyhe, kora őszi este volt. Az utcán senki sem járt. Magas sarkú cipőjének kopogása ijesztően visszhangzott a külváros csendjében. Már bánta, hogy a tévé melletti elhagyott gyárépülethez parkolt. Az egykori teherkapu behajtóján akkor is volt hely, ha a Hármas Csatorna környékén már sehol sem.”
Ezekkel a mondatokkal kezdődik a regény, és sikerült is annyira elriasztania, hogy közel egyhetes tépelődés után vettem újra elő. A rövid, egyszerű kijelentő mondatok nem ígérnek komoly folytatást, és nem is adnak. Hiába a fordulatos meseszövés, a thrillerbe hajló titokzatosság, a könyvet úgy lehet olvasni, mint mondjuk egy műsorújságot. Odafigyelés nélkül, bármikor félbeszakíthatóan.

A szereplők teszik a dolgukat
A történetnek is meglehetős kaptafa-szaga van. Van egy sorozatgyilkos, akinek – alig néhány mondatos – belső monológjából arra következtethetünk, hogy gyermekkori traumával kellett szembenéznie. Aztán van egy igazi archetípus, a magányos hős figurája, aki kilóg környezetéből. Vannak rendőrök, akik komolyan veszi feladatukat, de szakmailag nincsenek a csúcson, és van a többi szereplő, akik vagy jók, vagy rosszak. Átmenet nem nagyon van. Viszont van egy titkos társaság, akik szervezkednek, alföldi tanyákon tartják összejöveteleiket.

A sorozatgyilkos sorozatgyilkol, a magányos hős hősködik, a titkos társaság pedig titkolózik. Teszik a dolgukat. A történetvezetés egy szálon, jelen időben történik, akár a „jobb” bestsellerekben, és a jellemábrázolások is egyszerűsítettek.

A regény abban különbözik a szokásos krimiktől, hogy a média világában játszódik. Igaz, hasonlóra láttunk már példát, léteznek és aratnak az orvos, ügyvéd, bróker, politikai krimik. A média pedig – mint már írtuk – különben is titokzatos világ.

Kliséhegyek, igazságtartalommal
A tévésekről pedig megtudjuk, hogy állandó munkahelyi intrikák veszik körül őket, egy pillanatra sem lazíthatnak, de nem a munkában, hanem pozíciójuk megőrzése, vagy előbbre jutásuk érdekében. Nincs igazi kollektivitás, kivéve persze a főhős csapatát, működik a szereposztó, pardon, itt képernyőosztó dívány. Nem számít a pénz, mert az van dögivel, az igazi újságíró későn fekszik, későn kel, állandóan szól a mobilja, és még barátai, munkatársai előtt is titkolózik.
Szóval, kliséhegyek, mégha van némi igazságtartalom a dolgokban. Igaz, a közhelyek is azért közhelyek, mert igazak.

Ezzel ugyanaz a probléma, mint a mondatszerkesztéssel, túlságosan leegyszerűsített, könnyen befogadható az egész.

Erőteljes szexizmus
És néha túl sok is. Látható, hogy a szerző minden oldalra cselekményt tervezett, ami már zsúfoltnak tűnik. Érthetetlen, hogy miért kellett beemelni a bunkó terepjárós epizódját, aki, miután fékezésre kényszerítették, üldözőbe veszi a főszereplőket, és csak nagy nehézségek árán tudnak megszabadulni tőle. Vagy a két szerb alakját, akiket a főhős barátnője visszautasít, és akik veszik a fáradtságot, hogy a szállodában nyomozzanak utánuk.

Kissé túlzottnak érezzük az erőteljes szexizmust, ami áthatja az egész regényt. Kíváncsi lennék a nőolvasók véleményére, amikor a férfi főhős egymás után dönti ágyba kolléganőjét, beosztottját, gyermekkori barátnőjét, egyetemista lányokkal flörtöl, utána pedig – természetesen mindezt titkolva – újra barátnője kegyeit keresi, hiszen mindez természetes számára. De hát, ezekkel az elemekkel lehet megfogni az olvasót, még szerencse, hogy a naturalista leírások elmaradnak, mert akkor már tényleg a ponyva szélére csúszna a regény.

Az igazi bulvár műfaja
A történet végét nem áruljuk el, annyit viszont igen, hogy benne van a folytatás lehetősége. Amire az író valószínűleg mindenképpen sort kerít, ha az értékesítési adatok az elvártak szerint alakulnak.
Apropó, a Da Vinci-kód kritikájában írták, hogy szinte forgatókönyvszerű a történetvezetés, Dan Brown alkotása nem is kerülte el sorsát, megfilmesítették. Lehet, Gábor Endre is hasonlóan gondolkodott, igaz, ő egykori tévés, aki dokumentum-filmeket is forgatott.

Az újságírói múlt látszik a regényen, ez hitelesebbé teszi, az irodalomtanári előélet viszont kevésbé fedezhető fel.
A Sztárvadászat egyik legnagyobb ellentmondása pedig abban rejlik, hogy kritikusan fogalmaz a bulvármédiáról, amivel egyet is tudunk érteni. Az említett titkos társaság is a televíziók dilettánsoktól való megtisztítását, a minőségi újságírás, tévézés visszahozását (megteremtését) tűzi ki célul. A regény azonban egyértelműen a bulvár műfajba tartozik. A bennfentesség ígéretével kacérkodik, azzal, hogy lerántja a leplet a média „titokzatos világáról”.

Valahogy olyan az egész, mint amikor a Bagi-Nacsa páros pályája kezdetén a bulvárhősöket parodizálta, néhány év múlva viszont már ők is közéjük tartoztak, tartoznak.
A Sztárvadászatot ennek ellenére érdemes elolvasni, főként a nyári kánikulában, amikor az ember agya már csak könnyű kikapcsolódásra vágyik. De csak akkor.