Haladjunk, kérem, az időben, vissza, tisztánlátás végett. Az úgy volt, hogy a megyei tanács végrehajtó bizottságának lángelméi egy 1969. februári meetingen ráébredtek: igaz, hogy a ruszkik ránkmorrantottak a szovjet hősi temető gondolata kapcsán, amit aztán anyagi okokból is el kellett hessegetni, de akkor is cinkes, hogy a megye nem rendelkezik egy olyan emlékművel, amely előtt nagy nemzeti ünnepeinken méltóan ünnepelhetnénk s kegyelettel adózhatnánk a hősök emlékének volt olvasható a korabeli Vasi Szemlében.
Végtelen egyetértésben pontot tettek hát arra, hogy 1970. április 4-re kötelező jelleggel rendelkeznünk kell ilyennel. S mit ad isten, gond egy szál se, az illetékes szervek körültekintésének hála az erre irányuló pályázatot már másfél évvel ezelőtt kiírták, így a megelőző év nyarára beérkezett hét pályamű, köztük Heckenast Jánosé, aki végül is elvitte a pálmát, illetve a neki jutalom gyanánt ezzel együtt járó tizenkétezer forintot.
Azzal vádolták, hogy egy kisebb lakótelepet fel lehetett volna húzni az árából
Az ő terve az az excentrikus körívekből összeálló dísztér végében, magnóliák és feketefenyők karéjában felhúzandó két behemót betonzászló volt, amit ma is látunk, és amiről egyelőre úgy néz ki, hogy gyermekeink és unokáink még jó ideig látni fognak. Az elemi kérdést ugyanis, mármint hogy mit lehetne vele kezdeni, vagyis kell-e egyáltalán, eddig mindössze az Éhen Gyula kör tette fel a rendszerváltás évét követően ideje hát újra felvetni.
Főleg annak tudatában, hogy cocialista ideológiai háttér ide és felszabadítás-megszállás témakör oda, egyszerűen nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy az emlékmű mindmáig a városkép szerves alkotórészecskéje, sokan kötődnek hozzá, és talán többen is lennének azok, akik egy gyökerestül kiforgatás helyett inkább az újrahasznosítás mellett érvelnének (összeeskövés-elméletek és városilegenda-gyárosok valószínűleg nem lennének köztük, őket inkább hajtaná az, hogy megtudják: igaz-e, hogy egy traktort annak idején véletlenül bebetonoztak a monstrumba).
Erre játszhat rá az a tény is, hogy városatyáink a vézna költségvetés árnyékában feltehetően szintén szívesebben gondolkodnak ebben, bár tegyük hozzá, hogy egyébként irdatlan tömegéből adódóan még egy rutinos vandál sem nagyon tudná elhordani: elkészültéhez 150 tonna cement szükségeltetett, további 60 tonna az alapozáshoz, mindez 424 tömör köbmétert eredményezett, és egy olyan építményt, aminek legmagasabb pontja 29 méteren ácsingózik. És de ez már csak adalék került mindez csaknem négymillió forintba, ami akkor egy család életre szóló keresetével volt egyenértékű.
Ötletek húsz év távlatában
Maradjon meg. Ez is egy művészeti alkotás, mint bármi más ebben az országban
Kiegészítve kilátónak kitűnő üzlet adta az ötletet a már említett szervezet 1990-es reprezentatív felmérésében az egyik válaszadó, egy másik szombathelyi akarata azóta beteljesült: ő megelégedett volna csupán a bazinagy vörösréz csillag eltávolításával (amit egyébként az építés idején siettek már az állványzat elbontása előtt a helyére biggyeszteni).
Sokan látogatnak ki hozzá ma is
No és ma mi volna időszerű? Figyelembe véve azt, hogy azért az emlékmű ma már kicsit több, mint szimbólum: szülők kaptatnak fel mellé a dombra gyermekeikkel, akik csodájára járnak a tiszteletet parancsoló méreteknek, hogy aztán leszánkózzanak előtte; de a szombathelyi BMW Team éppúgy ide szervezte találkozóját, mint ahogyan az Anima Sound System jubileumi koncertjét, vagy szerelmespárok a találkáikat.
Ezek tükrében menjen vagy maradjon? Építtessék rá egy, a budapesti trendeket látva a fiatalok érdeklődésére számot tartható szocreál kávéház? Adjuk el a NASA-nak, ebből a videóból kiindulva? Vagy csak kölcsön néhány ügyeskezű graffitisnek, akik festékes kannáikat tetemre hívván megbontják a szürkeséget?
Írják meg nekünk, akár részletekbe menően, s talán tehetünk valamit együtt, egy nemes cél érdekében, hogy tovább építhessük a kapitalizmus erődjét!
