Kelemen Zoltán, a szombathelyi Weöres Sándor Színház színművésze ezúttal nem egy szerepbe bújt, hanem nyomozni indult. Annak járt utána, hogyan vált a víz láthatatlan, mégis mindent meghatározó szereplővé Szombathely történetében. Írása a város pereméről indul, de időben messzire vezet vissza, rétegeken, korszakokon és mérnöki bravúrokon át – ott, ahol végül mindig ugyanaz a kérdés kerül felszínre: ki is az úr valójában?
A VÍZ ÉS EGY ÚR
A kámoni városrész határában, a régi Szombathely–Pinkafői vasútvonal töltése és az 1980-ban a VASÉP által épített (1200 lakás), nagyjából 5000 lakossal rendelkező Váci Mihály utcai lakótelep néhány háza közötti egykori vízgyűjtőterület rejtekében található Szombathely egyik legszebb ipari műemléke, az 1898-ban épült Északi Vízműgépház.
A klasszicizáló, kis vidéki nemesi kúriára emlékeztető komplexum tervezője F. Farkass Kálmán, a Magyar Királyi Vízépítési Igazgatóság főmérnöke volt. A külső homlokzati megjelenés már akkor sem számított különösebben modernnek, hiszen feltehetően az ókor által inspirált – mely a romantikus, klasszicizáló stílusban a 18–19. században gyakran megfigyelhető volt – két oszlop között található bejárat fölötti orommező, háromszög alakú párkánnyal határolt homlokfelület, vagyis egy timpanon uralja az épület arculatát. Ez – az akkori historizáló ízlésvilágon túl – valamiféle tisztelgés lehetett a város, Savaria ókori múltja és a rómaiak által létrehozott, akkor rendkívüli mérnöki bravúrnak számító vízvezetékrendszer kialakítása, kiépítése előtt.
F. Farkass Kálmán a Magyar Hidrológiai Társaság kitüntetett rendes, majd tiszteletbeli tagja, a magyar vízügy történetének egyik legnagyobb alakja volt. 1859-ben született. Oroszlánrészt vállalt az ország több nagyvárosi csatornahálózatának és vízellátásának, vízközműveinek kiépítésében, tervezésében, de például az ő nevéhez fűződik a Közegészségügyi Mérnöki Szolgálat létrehozása, kiterjesztése, vezetése is. Rendszeresen jelentek meg máig nagy jelentőséggel bíró szakmai publikációi. Közülük is talán a legfontosabb az Északi Vízműgépház építésének évében, vagyis 1898-ban kiadott, „A sík területen fekvő és vízfolyásoktól távol eső hazai városok csatornázása” című munkája, melyet a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet adott ki. A mű ma is megtalálható, a benne foglaltakat a kor mérnökei is hasznosítják.
Hajlott korában nyugalmazott államtitkárként szakértői feladatokat látott el, egészen az 1953-ban bekövetkezett haláláig.
A római kori Savaria már saját vízvezeték- és csatornahálózattal rendelkezett. A hálózat kiépítéséhez a vizet a domborzati adottságok, természetes lejtés segítségével juttatták el a városba, nyugati irányból. Ehhez egy palakőből épített, kb. 25 kilométer hosszú boltíves földalatti rendszert építettek, mely a kőszegi, rohonci hegyekből Dozmat és Sé érintésével, a mai Szent István Park felett húzódó szőlődombon (itt került megépítésre aztán a 19. század végén a város első víztornya) keresztül, a gravitáció segítségével szállította a tiszta forrásvizet a lakosság számára. Ez naponta akár 70–80 ezer köbméter is lehetett.
A Római Birodalom bukását követően aztán az egykor virágzó Savaria eljelentéktelenedett, elnéptelenedett, részben elpusztult (ezt még földrengések, tűzvészek is elősegítették), víz- és csatornahálózatával együtt.
Sanyarú, nehéz évszázadok következtek. Aztán a 18. században Szombathely püspöki székhellyé vált, és a város innentől kezdve eleinte lassú, majd a 19. század végére rohamos fejlődésnek indult. Azonban az akkori csatornázatlanság és az ivóvízkészletek hiánya komoly problémákat, gyakran súlyos járványokat okozott. 1895-ben polgármesternek választották Éhen Gyulát, akinek egyik legfontosabb programja éppen a vízvezeték- és csatornahálózat kiépítése volt. A képviselő-testület 1898 márciusában döntött a projekt megvalósításáról. Főmérnöknek F. Farkass Kálmánt nevezték ki, a beruházásokra kiírt pályázatot a budapesti Szivattyú- és Gépgyár Rt. szakemberei, alvállalkozóként pedig a kor vasbeton építészeti megoldásainak legendás alakja, Wünsch Róbert nyerték el.
1898 végére megépült Szombathely első vízműve, az Északi Vízműgépház, és annak kútjaira alapozva 20 kilométer vízvezeték, valamint a város első, 500 köbméter tárolókapacitású víztornya.
1902-ben kötelező vízmérőhasználatot vezettek be a vízpazarlás elkerülésére. 1906-ban újabb önálló vízmű épült Bejcgyertyánosban, majd 1928-ban üzembe helyezték Szombathely első szennyvíztisztító telepét, és tovább épültek a főgyűjtő rendszerek is. 1928–29 fordulóján pedig átadták az új, a korábbinál nagyobb tárolókapacitású víztornyot.
Az Északi Vízműgépház Vas vármegye első vízműgépházaként közel 100 évig biztosította Szombathely város vízellátását. Az épület 100. születésnapján, 1998-ban kialakították benne a Vízműtörténeti Múzeumot a VASIVÍZ Zrt., a Savaria Múzeum, valamint a Vas Megyei (ma Vas Vármegyei) Levéltár szakembereinek munkája által. A gépház ma már csak alkalmanként, kizárólag ipari célra termel vizet.
2022-ben a KEHOP kommunikációs pályázati projekt keretében megújult a létesítmény: építészetileg részben felújításra került az alagsorban lévő vízműgépház, megújult a 125 éves vízszolgáltatást bemutató tárlat, valamint egy interaktív tér került megvalósításra.
A VASIVÍZ Zrt. szakembereinek kommünikéje szerint:
„A megvalósítás során újratervezték az egykori északi gépházban kialakított bemutatóhely kiállítási tablóit, a kiállítási anyagok nedvességtűrő anyagra kerültek nyomtatásra, és 33 db új tablót helyeztek ki. Készült 2 db tájékoztató film a víz és a szennyvíz útjáról. A felújítás után a demonstráció interaktív eszközökön (információs terminálon, tableteken), hangosító berendezéssel és nagyképernyős televízión történt. A múzeum népszerűsítésére, a látogatószám növelésére PR-film készült. A tárlatvezetéseket és azok szervezését a VASIVÍZ Zrt. munkavállalói végezték. A tárlatvezetések során külön hangsúlyt kapott a figyelemfelhívás a vízfogyasztás szükségességére, a hálózatok védelmére, a megfelelő szennyvízelvezetésre. A múzeum látogatói teljes körű, hiteles információt kaptak a római kori Savaria víznyeréséről, korabeli eszközökről, a vízmű történetéről, fejlődéséről, de a mai technológiákba is betekinthettek. Megtekinthették a gyűjtőkutak működését, és minden látogató számára izgalmas lehetett a szervizalagút bejárása.”
Feltehetően ez ma is izgalmas lehet, hiszen az intézmény a VASIVÍZ Zrt.-nél történő előzetes bejelentkezés alapján jelenleg is látogatható.
A Váci Mihály utcában tehát:
„habár fölül a gálya, s alul a víznek árja,
azért a víz az úr!”
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
