Ne ítélj külső alapján, a belbecs többet számít - mondotta jóanyánk, majd ránk adta az élére vasalt, makulátlan ünneplőt. Hát igen, bármennyire is szeretnénk nem blikkre ítélkezni, az első benyomás mindig döntő. Embertársainknál legalábbis. Na de le tudjuk-e ezt vetkezni, ha az anyatermészet teremtményeiről esik szó? Olyanokról, akik közel sem bájosak? Továbbá szavazzon Ön is, melyik alábbi állattal bánt el leginkább Földanya!
Kubai és Haiti patkányvakond, a pinokkió-orrúak
Koromfekete pontszemei vannak, rovarokon él, és jobban érzi magát elrejtve a nap sugarai elől, a föld alatt. Igazi underground kis piszokkal van dolgunk, aki a cickányalakúak rendjébe tartozik, kubai változatát pedig csaknem egy évszázaddal felfedezése után, az 1970-es évekre már kihaltnak hitték. Aztán mégis találtak még néhányat belőle - ami fent említett tulajdonságai miatt nem lehetett egyszerű -, legutóbb 2003-ban, és őt el is nevezték Alejandritónak. 68 dekát nyomott, és kicsattant az egészségtől. Neki, és haiti rokonának még van egy szokatlan tulajdonságuk azon túl, hogy orruk pinokkiómódra megnyúlt, és pikkelyes farkat húznak maguk után: nyáluk mérgező.
Koboldcápa, egy letűnt kor gyermeke
Az óceánfenék bendője tele van titkokkal, de főként olyan élőlényekkel, amik mintha egy igen távoli múltból ragadtak volna itt, egy evolúciós medvecsapdába. A koboldcápa kétségtelenül közéjük tartozik a maga vakolókanál-alakú orrával, magasan ülő szemeivel, bőrszerűen rózsás alapszínével. Gyenge úszónak számít, viszont négy méteresre is megnőhet - felmenőit pedig valamikor a középső Kréta időszakra, százmillió évvel ezelőttre datálják vissza. A heringcápa-alakúak rendjébe tartozó furcsa monstrum mindenfelé megtalálható Ausztráliától a Mexikói-öbölig, de legggyakoribb előfordulási helye Japán partjai, ahol 1898-ban első példányát felfedezték. Egyben biztosak lehetünk: horrorfilmben kitűnően mutatna.
Borneói nagyorrúmajom, a profi úszó és hedonista
Nemigen akadt olyan, a biológiába viccesen bevezető ismeretterjesztő könyv, ami kihagyta volna a nagyorrúmajom említésének ziccerét. Nazális szerve azonnal mosolyra fakaszt, hiszen úgy néz ki tőle, mint egy habókos öregúr, aki nehezen mond nemet a napi adag olaszrizlingre. Nevének megfelelően délkelet-ázsia mocsaras Borneójában őshonos, és a terület nehéz megközelíthetősége miatt szokásainak egy részét még homály fedi, de azt biztosan tudjuk róla, hogy a fákon és a vízben egyaránt otthonosan mozog, a hímek nagy orra feltehetően a nőstények elbűvölésére szolgál, akik gyakran háremként vesznek körbe egy-egy férfiegyedet. Ja, és gyomruk negyedét teszi ki testtömegüknek, bizton állíthatjuk hát, hogy egy vérbeli hedonistával van dolgunk.
Pulykakeselyű, a vörösfejű dögevő
A keselyűk jó esetben úgy épülnek be az ember tudásába, mint méltóságteljes, az eget uraló madarak. Az amerikaszerte honos, 4 és fél milliósra becsült állományú pulykakeselyű a tréfás kivétel: alakja inkább a "forró vizet a kopaszra" mottójú mesét idézi meg, de legalábbis az a benyomásunk róla, hogy valaki fogott egy kést, és akkurátusan megfosztotta tollaitól nyaktól felfelé. Valójában persze oka van ennek a ronda buksinak: mivel dögevő, így jól bele tudja azt mélyeszteni a kimúlt tetembe.
Csupasz földikutya: képes lelassítani a sejtöregedést
A sötétben, föld alatt élés bizarr tulajdonságokkal járhat. Például azzal, hogy a bőrben nem fejlődnek ki a fájdalomérzékelő receptorok, a vér és a tüdő kevesebb oxigénnel is beéri, vagy hogy rettentően lelassul az anyagcsere. Ez az apró - alig tíz centis, harminc grammot nyomó - kelet-afrikai lényecske magáénak tudja ezeket, plusz azt is, hogy a leghosszabb életű a rágcsálók között: 28 évig is elél. Meztelen barátunk képes valahogy lelassítani a sejtöregedést is - arról nem beszélve, hogy a rák, mint betegség ismeretlen számukra -, és gyorsan regenerálódni, bizonyos súlyos betegségek megfejtésében tehát kulcsszerepe lehet.
Véznaujjú maki, akit nem akarsz bántani
A helyi bennszülöttek pedig még a haja szálát sem görbítenék, mert abban hisznek, hogy aki elpusztít egy ilyen makit, az egy éven belül szintén követi a halál torkába - állítólag ennek köszönhető, hogy Madagaszkár furcsa kis fajzata még életben van. De nem ez az egyetlen halállal kapcsolatos hidelem, ami övezi a hipnotikus tekintetű állatkát: egyesek a gonosz hírnökének is tartják, más népi legenda arról szól, hogy ha egy példány rámutat valakire hosszú ujjával, akkor annak eljött a vég. Nem irigyeljük a babonás helyieket, akiknek falvaiban egyre többször bukkan fel ez az apróság, gyakran még boltokban is kajtatva étel után.
Dumbo Polip, bár repülni nem tud
Nevét nem véletlenül kapta Walt Disney repülő elefántjától, hiszen fejéből kiálló uszonyai lebegő füleknek tűnnek, és az összképet csak fokozza zsákszerű, tohonya teste. Irtózatos mélységben találkozhatunk (azaz nem találkozhatunk) velük: 3-4000 méterre éldegélnek a vízfelszíntől, és a legritkább polipfajok egyikét köszönthetjük bennük.
Mexikói axolotl, a röhögő szalamandra
Egy pokémon, aminek korallnyúlványok nőttek ki a fejéből? Természetesen nem, viszont tényleg létezik ez a bizarr szalamandra, ami még arra is képes, hogy ledobja kopoltyúit, és tüdővel lélegezzen, ha mondjuk kiszárad a tó, amiben él. Extrém külleme miatt rákaptak az élelmes állatkereskedők, így ma már otthoni tartásra is bátran javasolják, sőt, még különféle színváltozatokat is tenyésztettek belőle. Az azték nevű kisállat azonban nem zavartatja magát semmitől, rendületlenül mutatja ezt a zavarba ejtő mosolyféleséget.
Csillagorrú vakond, aki elől szag nem marad rejtve
Rózsaszínű húscsápjai miatt kapta nevét, ami egyébként az emlősök világának legérzékenyebb érzékelője: 25 ezer receptorral van felruházva. Tizenegy kis nyúlványról van amúgy szó, amiket együtt és külön-külön is tud navigálni. Hát nem káprázatos? Egyébként ugyanúgy ásogatja járatait, mint többi vakond kollegája, csak mi nem találkozhatunk vele, mert előfordulási helye Észak-Amerika.
Blobfish: egy adag cuppanós zselé
Rondaságainkat egy olyan nagyágyúval szerettük volna zárni, ami remélhetőleg maradandó nyomokat hagy, úgyhogy ismerkedjenek meg Blobfish cimboránkkal! Ez az Ausztrália és Tazmánia közelében élő mélytengeri hal úgy fest, mintha a biohorror-király David Cronenberg és a Monty Python lángelméi álltak volna össze, hogy megcsinálják a Massza című film újabb részét, az ő főszereplésével. Teste kocsonyaszerű, mert csak így bírja elviselni a roppant víznyomást, úszás helyett pedig csak lebeg a tengerfenéken, és hamm, bekapja, ami felé sodródik.
