Azért sokkal könnyebb dolgunk van ma, mint mondjuk a múlt század elejének természetjáróinak. A Visegrádi-hegységet a 19. század végén Dr. Téry Ödön és Dr. Thirring Gusztáv vezetésével frissen alakult Magyar Turista Egyesület kezdte bejárni, és ők jelölték ki az első túraútvonalakat is. A hegy csúcsán kis múzeum őrzi emléküket, Téry Ödönnek dömborműve is áll az egyik kilátónál.
Ma már elég, ha Esztergomból a táblákat követve felautózunk a településre. Igaz, Dobogókő nem önálló, Pilisszentkereszthez tartozik, de a jelzőtáblákon önálló életet él.
Közel húsz kilométeres szerpentin vár ránk, ha nekivágunk, de megéri az üzemanyagot és a kormánytekergetést. Maga az odavezető út is bőven tartogat látnivalókat, de jobb, ha inkább az útra figyelünk. A hegytetőre érve aztán embertömeg és parkolóautók hada fogad, ha jó idő van. Ottjártunkkor az volt. Mindenütt parkolóőrök, az egész hegytető egy nagy darab fizetőparkoló, ahol előre megkérdezik, mennyi ideig maradsz. Óránként 200 forintot kell fizetni, azt nem derítettük ki, mi van, ha valaki túllépi a meghatározott időtartamot. Kifelé senki sem ellenőrizte a parkolócédulát.
De ha már sikerült letenni a kocsit, a nehezén már túl van az ember. Itt mindent fák takarnak, amúgy a második legszebb látványt a fák nyújtják. Van itt magasba törő, vízszintesen nőtt, kanyargó, földig és égig érő.
Az úgynevezett központban turistaház, a már említett kis múzeummal, előtte most bográcsokban főzik a gulyást és a többféle pörköltet. Fizetni a turistaház presszójában lehet, miután az ember kivárta a félórás sort. Mi kihagytuk.
A turistaház mögött kilátó. Ezt semmiképpen nem szabad kihagyni, 700 méter (na jó, 690) magasan vagyunk, és pont a Duna-kanyarral látunk rá, szemben a Börzsöny még magasabb, erdőborította csúcsaival. Szó elszáll, szem és száj tátva marad. Ha ez festmény lenne, azt mondanánk giccses. De ez maga a természet, egyszerűen tökéletes.
Itt áll és a Duna-kanyart nézi Téry Ödön domborműve is, hiába, kevés egy élet ennek befogadására. Amúgy jobbra és balra is ösvény halad, térkép segíti az eligazodást. Ha valaki vállalkozik a pár kilométeres gyalogtúrára, nem bánja meg.
A turistaház előtt van egy kis tér, közepén egy szerzetes szobra, összefont karjában friss virág. Az ezoterikában hívők szerint itt van a Föld szívcsakrája, bármit is jelent ez, és hiába is cáfolta a hasonló elméleteket maga a dalai láma. Aki hisz benne, higgyen.
Az tény, hogy - ha nem lenne az a sok turista, köztük mi magunk is - ez egy nyugalmat, békét és szépséget sugalló hely lenne. De ott vannak és mi is a számukat szaporítjuk.
A turistaháztól elindulunk balra, az erdei ösvényen. Csak szólunk, ha valaki ezt tervezi, jobb, ha nem utcai cipőt húz, mi csak olyan két kilométert gyalogoltunk, de megéreztük a hátrányát.
Az ösvény jobbra-balra és fel és le is kanyarog, május közepén nyiladozó virágokkal, hatalmas zöldellő fákkal. Aztán megérkezünk a híres sípályához, illetve először a most pihenő sífelvonóhoz. Még kétszáz méter, és itt vagyunk a pályánál, ami laikus szemmel inkább szakadékhoz hasonlít. Most magas fűvel is virágokkal borított, még gyalog sem nagyon mernénk lemenni rajta.
Amúgy a sípálya mellett áll a Zsindelyes Vendégház, ez volt Makovecz Imre egyik első munkája, és ez hozott nemzetközi hírnevet az építésznek. Most mellette halbüfé működik.
Sajnos, szűkre szabott az idő, ilyen, ha az ember két napa alatt akarja bejárni a Duna-kanyart. A szerpentinen lefelé azért könnyebben gurul az autó.
