Színes televíziós felvétel került elő a frissen megnyitott szombathelyi Borostyánkő Áruházról: pedálos Moszkvicsok, műszálas ruhák, mozgólépcső és egy olyan parkoló, ahol még egyetlen fa sem próbál árnyékot adni. A növényzeten kívül pedig még egy dolog hiányzik, a hang.
Néha elég néhány perc archív felvétel ahhoz, hogy az ember úgy érezze, véletlenül beleesett egy szocialista időkapszulába. Pontosan ilyen az a nemrég előkerült régi Magyar Televízió-riport is, amely a szombathelyi Borostyánkő Áruház megnyitása utáni időszakban készülhetett valamikor az 1970-es évek végén, vagy a 1980-as évek elején.
A pontos évszámot nehéz belőni, de a felvételek alapján még szinte új az épület, a Borostyán mögötti parkolóban pedig nyoma sincs azoknak a fáknak, amelyek ma már természetes részei a környéknek. Az egésznek olyan hangulata van, mintha a város egyszerre próbálna modern lenni és nagyon büszke arra, hogy van mozgólépcsője.
A riport elején néhány másodpercre feltűnik Szombathely főtere, majd a kamera megmutatja a római korból fennmaradt Borostyánkő utat is, mielőtt átvált az akkori új fogyasztói csodapalotára. Aztán jön minden, amiért a késő szocialista áruházaknak sajátos aurájuk lett: hosszú ruhasorok, vitrinek, játékosztály, háztartási cikkek és a legendás pedálos Moszkvics, amely akkoriban nagyjából ugyanazt jelenthette egy gyereknek, mint ma egy gamer PC vagy egy elektromos roller.
A Borostyánkő Áruház 1978. május 2-án nyitott meg a Szent Márton utcában, és a maga idejében kifejezetten modernnek számított. Többszintes, klimatizált épület volt, mozgólépcsővel, ami akkoriban még bőven nem tartozott az alapfelszereltség kategóriájába vidéken. Az áruház jugoszláv tervezők és kivitelezők közreműködésével épült, ami a korszakban külön kis presztízst jelentett.
A felvétel egyik legérdekesebb része talán nem is maga az áruház, hanem az emberek mozgása. Az emberek nyugodtan sétálnak az utcán, ügyet sem vetnek a kamerára. Ez a kimért tempó egy egészen furcsa nyugalmat áraszt. Sehol egy mobil kijelzőjébe feledkezett ember, vagy a mai világra jellemző idegbaj. Csak a szocializmus lassú, kissé műanyag szagú fogyasztói optimizmusa.
És persze ott van az a különös érzés is, hogy miközben a felvételen minden modernnek és újnak számított, ma már maga a videó is történelem.
