Mit tehet két színjelesre végzett, korábban angliai ösztöndíjjal jutalmazott frissdiplomás tanár, ha egyiküket a cipőgyárba veszik csak fel adminisztrátornak, másikukat pedig még óraadónak is épphogy alkalmazzák? Az a minimum, hogy elgondolkodnak, minden rendben van-e ezzel a világgal. Méginkább az országgal, ahol élnek… Szóval megsértődhetnek (joggal), aztán összepakolhatnak, beülhetnek a családi autóba, és elfurikázhatnak Bécsbe
egy kis kellemes kirándulásra
– hogy nagyon-nagyon sokáig ne is jöjjenek vissza.A ballonkabátosok soha nem késtek...
Savanya István és felesége, Eszter legalábbis ezt érezték a legjobb döntésnek 1983-ban. Akkoriban nem volt már az a tipikus kivándorló-időszak, bár földi paradicsom sem errefelé. A lengyel forradalom javában zajlott, a viszonylag kiegyensúlyozott kis rántotthús-országot fejőstehénnek néző szocialista közösség vitt minden pénzt és terményt, amit csak ért.
Önmagában még a nélkülözés sem lett volna elég ok Savanyáéknak, hogy vállalva a bizonytalanságot, a kiszolgáltatottságot és a
disszedens
-címkét angolosan távozzanak Szegedről, a szeretett városból. Csakhogy kultúrára sem volt pénz – a kultúra pedig nagyon fontos volt nekik. Mellékállásban, de teljes lelkükkel zenéltek már akkor is mindketten.-
Tizenöt éves koromban kezdtem gitározni, aztán még sokféle húros- és fúvóshangszert megtanultam használni
– meséli Savanya István. –Egyetemistaként volt egy zenekarunk. Alig ismert irányzatot, észak-amerikai bluegrasst játszottunk. Én bendzsóztam. Sikeres formáció volt, ez abból is látszik, hogy az ÁVH minden egyes koncert előtt bekérte a dalok címlistáját, és mivel angol nyelvű számokról volt szó, a nyersfordítást is. Meg persze a ballonkabátos idegenek sem késtek el soha a koncertekről.
Felesége, Eszter énekel, zenél. Az István, a király első, legendás szereposztásába beválogatták, gyönyörűen fel is énekelte Gizella szerepét, a lemezre mégsem került rá.
Szépen énekel a lány, de gyerekek, ha akartok valamit kezdeni magatokkal, költözzetek fel a városba!
– mondta nekik Szörényi Levente. Nem költöztek. Más kapta a szerepet. Városi. Vagyis pesti.Megalázó hónapok Ausztriában
Nem akarták otthagyni Szegedet a fővárosért – de a tizenkétezer kilométerre lévő Calgaryba elköltöztek. Persze, míg eljutottak odáig, rengeteg dolog történt. Köztük sok olyan, amire emlékezni sem szeretnek.
-
Ausztriában lágerből-lágerbe költöztettek minket
– sóhajt Savanya István. –Hosszú, megalázó hónapokat töltöttünk ott messziről felismerhető, katonai egyenzubbonyban járva, rosszalló megjegyzéseknek kitéve. Azóta is összerándul a gyomrom, ha Ausztria csak szóba kerül… De akkor már tudtuk, hogy hova akarunk menni. Amerika túl vadnak tűnt, Ausztrália elképesztően távoli, Kanada viszont toleranciájáról messzeföldön híres befogadó ország volt. Oda indultunk.
Feltaláljuk magunkat!
Csakhogy akárkit még Kanadába sem engedtek ám be akkoriban! (Ma meg már pláne nem…) Ideális volt a házaspár, mivel fiatalok voltak, kitűnően beszélték a nyelvet (mindketten angoltanárok) és nem kötötte őket komolyabban semmi a hazájukhoz.
Mihez értenek?
– kérdezte tőlük az ügyintéző az internálótáborban.Zenész odakint nem kell. Tanár sem kell
– utasította vissza élből tanult szakmájukat.Hát akkor majd csinálunk mást! Feltaláljuk magunkat!
– válaszolta Savanya István dühösen.Na ezt akartam hallani…
– kacsintott a hivatalnok. És mehettek.Először Vancouverben kaptak egy kis bútorozott bérlakást. Munkát nem. A két eminens tanuló, a vörösdiplomás tanárjelöltek utcazenészként keresték meg az albérletre és ételre valót. Két szám között ötperces
zokogószüneteket
tartottak. Eszter sírt: hogy juthattak idáig, hiszen koldulnak! István vigasztalta:Ugyanmár, ez maga a szabadság, örülni kell neki!
Ő sem volt kevésbé elkeseredve, de ha mutatja, összeomlottak volna mindketten.-
Aztán elköltöztünk. Alberta államba, a Sziklás-hegység lábánál fekvő szép kisvárosba, Calgaryba, ahol ma is élünk. Én tanítottam zeneiskolában, volt még néhány kitérő az életünkben, de viszonylag hamar rendeződtek a dolgok. Mindketten odakerültünk, ahol ma is dolgozunk, a jellemzően külföldieket és francia-kanadaiakat oktató Bow Valley College-ba. Angolt tanítunk, még az irodánk is közös.
Van egy házunk: a Magyar Ház
És lett saját ház, lett biztonság. És jöttek a gyerekek. Edit már húsz éves, kozmetikus, egy világvállalat képviselője. Kitűnően beszél magyarul, szereti a kultúrát, a nyelvet. Amikor területi képviselőt kerestek Magyarországra, gondolkodás nélkül jelentkezett, hamarosan tehát valószínűleg
hazatér
. Mátyás most tizenhét. Ő kevésbé lelkesedik értünk. Ha édesapja kéri, hogy beszéljen anyanyelvén, azzal hárítja el:Majd, ha hazamegyek...
Benne szüleinek zenei vénája ragadt meg erősebben.Mert a zenélést persze nem hagyták abba a kiköltözéssel, csak stílust váltottak: ma magyar népzenét játszanak autentikus hangszereken - nem csak magyaroknak, sikerrel. És rendezvényeket szerveznek, kiutaztatják a hazai művészeket egy-egy tanulságos vendégfellépésre.
-
Körülbelül 15 ezer magyar származású ember él azon a vidéken
– mondja Savanya István -,de közülük alig ötszáz van, aki beszéli a nyelvet és ismeri a kultúrát. Ami igazán szomorú: még ennyi embert is csak a Lagzi Lajcsi-jellegű populáris produkciókra lehet elcsábítani. A kevésbé közismert művészek estjei eléggé családias légkörben zajlanak általában, sajnos. Van egy házunk, a Magyar Ház. Az alapítványunk működteti és az állam egészíti ki a költségvetését. Kanada valóban elképesztően toleráns ország! Itt nincs faji megkülönböztetés, nincsenek előítéletek, komolyabb incidens alig akad. Maga a megvalósult és működő multikulturalizmus.
Törleszt az ország...
Már nem is hagyná ott ezt a néha kicsit fagyos kánaánt a Savanya család. Jobb így, ide-oda utazgatva. Időközben István édesanyja, a nagymama is kiköltözött hozzájuk, ő azért néha felemlegeti, hogy nem jó ez: se itt nincsenek otthon, se Magyarországon. De a fia sosem felejti el kijavítani:
Nem úgy van! Itt is, ott is otthon vagyunk.
És kínosan ügyel arra, hogy se angolul, se magyarul ne beszéljen tájszólásosan.Ma már Magyarországon sem
áruló disszidensek
, hanem amolyankulturális nagykövetek
. Savanya István október végéig, közel egy hónapon át járja az országot, mesél, zenél. Szombathely a körút egyik állomása volt. Részt vett a büki versfesztiválon (mert persze költő is…), fellépett az MMIK Élőtér-Folkklubjában, angolórát tartott a megyeszékhely két iskolájában és mikrofonhoz lépett az október 6-i hivatalos városi ünnepségen. Az ország, ami egykor annyira nem szerette, hogy úgy érezte, menekülnie kell, most törleszteni látszik. Fáj is mindig a szíve kicsit, mikor felszáll a repülőgép, ami itthonról haza viszi...
