Igen, győzködni kellett, mire rászántam magam, hogy a nagypénteket túrával töltöm. Elmenni Velembe, felmászni a Szent Vidre, aztán még gyalogolni jó pár kilométert, azzal a tudattal, hogy akivel mész, még dupla annyit fog túrázni, mint te, mert te csak 7 kilométert vállalsz, miközben ő 18-at?
Reggel 10-re mégis ott voltunk a Pittyes kocsmába, ahol a túra regisztrációja zajlott, felnéztünk a Szent Vidre, hogy igen, oda kell majd felmászni és elindultunk. És mentünk, mentünk, társalogtunk kutyásokkal, meg gyerekesekkel, meg túrabotosokkal és futókkal – és én közben már alig kaptam levegőt, de nem álltunk meg és felértünk.
És onnan már csak a szépség. A zöld fantasztikus üdesége, a fák gyökere, az összeboruló ágak a fejed felett és a virágzó rétek. Én ittam az összes útba eső forrásból, miközben megbeszéltük és megoldottuk Katával a világ legnagyobb dolgait.
Aztán visszatértünk a Pittyesbe. Kata újra elindult, s miközben én vártam rá, egy napsütötte padon ülve megtudhattam, hogy Velemben már bolt sincs, hogy éldegél itt a falu másik, nevezetes embere Törőcsik Mari mellett – akinek fogadott vietnámi fia itt focizott a pályán srácokkal - , Novák Úr. Milyen a multiknál három, vagy folyamatos műszakban dolgozni, s melyik éri meg jobban, hogy milyen, amikor valaki két hónappal az esküvő előtt veszíti el kisbabájával együtt a menyasszonyát. És közben kaptam egy korsó sört egy rég látott ismerőstől, aztán másoktól is – hazafelé már nem is én vezettem.
S amikor azt hittem már úgysem lepődhetek meg semmin, kiderült, hogy a kocsmát olyan vezeti, aki valaha komolyan vette, hogy tehet valamit ezért az országért – aztán rájött, hogy nem és mindent hátrahagyva ide jött.
Szóval: járjatok túrázni barátokkal, rokonokkal, járjatok kicsi falukba és beszélgessetek, beszélgessetek! (Jó, sört inni nem kötelező!)
