Hét-nyolc órányi vonatozás, az oda-vissza út fejenként 15 ezer forintból állt meg - de ez is csak azért, mert túl későn foglaltunk, lett volna még ennél is olcsóbb verzió, ha időben észbe kapunk. Bizony, ehhez képest még a Savaria IC járatát is aranyáron mérik. És ez még csak egyetlen érv amellett, miért érdemes felkeresnünk Prágát, úgyhogy talán nézzük meg a többit is, egyesével, sorjában.
Kezdjük azzal, hogy merész módon egy hajnali fél ötkor befutó szerelvénnyel érkeztünk, mondván, nem akarunk fél napot csúszni, kezdjük el a város befogadását, amint lehet. Hogy a langymeleg időjárású március tizenötödikénk másnapja fagypont körüli hőmérséklettel fogad, azzal ostoba módon nem számoltunk, így a túlélés érdekében - a szállásunk recepciója ugyanis csak hétkor nyitott, kávézókról még nem is álmodtunk - belevetettük magunkat a helyi tömegközlekedésbe.
Az egyik, ami rögtön feltűnt: a várost keresztbe-kasul átszelik a vidám, piros villamosok, amik minden elindulásukkor is csengetnek egyet halkan. A másik: bár volt több napra szóló, minden járatra érvényes turistajegyünk, azt soha, sehol, egyszer sem kérte el senki. Valószínűleg nem szorulnak rá a helyiek a bliccelésre. A harmadik: hogy már Európában járunk, azt mi sem jelzi jobban, hogy a metró mozgólépcsőjén kérdés nélkül mindenki automatikusan jobbra sorol, hogy aki siet, az elsiethessen mellettük (Budapesten erre gyakran kérni kell az utastársakat).
Minden sarkon egy csoda
Míg random beutazgattuk a várost, nyilvánvalóvá vált: ha építészhallgatók lennénk, ez lenne a mi Mekkánk, de még enélkül is maguk alá tudnak gyűrni a látottak. Mert az még hagyján, hogy a száztornyúnak nevezett városban vagyunk, ahol szinte minden harmadik utcában egy középkori templom terem - ha meg nem, akkor valamelyiknek úgyis látjuk a csúcsát valamelyik irányban -, gyakran még a szimpla lakóházak is olyan mívesek, hogy érdemes áldozni rájuk pár képkockát: barokkos stukkók, aranyozott díszek, szobrocskák, kisebb domborművek néznek vissza sok helyen, amennyiben mi is felnézegetünk (jótanács: ezt tegyük meg gyakran!) És persze tilos kihagyni a "táncoló házat" is:
Vannak persze még kötelező körök bőven. Az útikönyvek nem véletlenül veszik nyelvükre elsőként az Óvárosi teret, Prágában szinte mintha minden út ide vezetne, ha pedig megállunk a közepén, minden irányból támad ránk a történelem, gótika, barokk, reneszánsz épületek sora. Jókai Mór száján sem véletlenül szaladhatott ki, hogy a tér olyan, mintha egyetlen hatalmas, szabadtéri múzeumban járna.
Ezért vakult meg a mester
Ráadásul itt van a "főnök", a városháza, ami azért vonzza mágnesként a turistákat, mert az oldalán található a világhírű Orloj, a 13. században épült csillagászati óramű, ami korának akkora vívmánya volt, hogy a legenda szerint készítőjét, Hanus mestert megvakíttatták, nehogy ugyanezt a mutatványt megismételhesse egy másik városban. Ő bosszúból halála napján belenyúlt az órába, ami után száz évig nem is tudták megjavítani a szerkezetet - állítólag. Az Orloj legfőbb nevezetessége az óránként működésben lépő bábjáték, aminek során a halál alakja után a tizenkét apostol vonul el egymás után. És ez több mint hatszáz éve így megy.
Ahogy leszáll az este, és az ember megfulladni készül az angol, orosz, német, francia, magyar turistáktól, eljön az ideje egy másik prágai nevezetességnek: a sörnek. Alighanem nem kell méltatni, milyen minőségben habzik itt ez a folyékony étel, arra viszont érdemes pár szót szánni, milyen a helyi gasztronómia.
Helyi barnasör: még elvitelre is csomagoltattunk volna
Mi két éttermet kerestünk fel. Az egyik az U Fleku volt, amit kötelező jellegűnek írtak le nekünk, és ezt nem is csodáljuk, hiszen a flanc helyett az autentikusság volt az úr ebben a házban, harmonikával és egybefüggő sörpadokkal az éttermen belül is. A hírnevet persze meg kellett fizetni: egy adag (mondjuk kitűnő) csülökért és egy adag kolbászért, valamint két sörért és két Becherovkáért - amit tálcán körbehordozva tukmáltak - 730 korona körüli összeget fizettünk (8500 forint).
Másnap az U Dvou Kocek, vagyis a Két Macskánál nevű vendéglőben teljesítettük a célunkat, miszerint együnk végre knédlit. Jó kis marhával és vadasmártással, fejenként két sörrel megfejelve itt már mindössze 460 koronát (5500 forintot) kellett csengetnünk. Amire érdemes figyelni mindenhol: szervizdíjat és a zenészek árát is beleszémolják gyakran az árba, ha pedig korsónkat üresen az asztalra tesszük, ne lepődjünk meg, ha azt a kérdezésünk nélkül újratöltik. Bár rosszul nem járunk, mert a helyben főzött sörök csaknem hibátlanok - legszívesebben még elvitelre is csomagoltattunk volna.
És akkor nem említettük még a kihagyhatatlan hidat, Európa egyik legöregebbjét, a Világörökség részét és Prága legalapvetőbb szimbólumát, ami IV. Károly német-római császárról kapta a nevét - ide úgyis mindenki eljut, ezért ezt nem is részleteznénk, legfeljebb annit javasolnánk, hogy naplementekor keressük fel, akkor a legszebb (és hogy készüljünk fel szédítő turistaáradatra). Érdemes viszont megtekinteni a tövében a középkori kínzások múzeumát, amiben térdösszetörő gépezettől a karóba húzó faékig minden jelen van, olyan eszközök is, amiket még Prágában is használtak.
Írhatnánk még sok mindent, de a további poénok lelövését ráhagyjuk mindenkire. Illetve na, bónuszként még két dolog: Hrabal kedvenc sörözőjét, az Arany Tigrishez nevűt keresse fel az, aki bír várni, mert amúgy mindig csurig van - és a városháza tetejére se sajnáljuk az ezerpár forintos belépőt, mert olyan látvány tárul elénk, aminek egy részletét most cikkzárásként meg is mutatunk. Jó utat!
