Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére. További információ

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Bezárt helyek, nyíló helyzetek – Körkép a szombathelyi kortárs művészetről

Egy város, amelynek remek adottságai volnának, hogy akár regionális szinten is fontos kortárs művészeti centrum lehessen. Mégis, miért nem az? És mit tehetne az új városvezetés?
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Több mint száz nappal vagyunk az októberi önkormányzati választások után, és sok száz nappal azután, hogy utoljára számba vettük a szombathelyi kortárs kulturális színtér szereplőit. 2013-ban baljós képet festett az artportal a megyeszékhelyen működő kunsthalléról; az 1985 óta működő, a Kádár-korszak utolsó megépült múzeumaként is jegyzett Szombathelyi Képtárról. Most egy szélesebb összképet mutatunk a nyugati, határmenti város kulturális közegéről.

A szabad sajtó nem létezhet nélküled. Támogasd a Nyugat.hu-t!
Támogatom

Az utóbbi években Szombathely nevével a hazai művészeti szaksajtóban jószerivel csak Pados Gábor galéristával, műgyűjtővel készült interjúk kapcsán lehetett találkozni (például az artportal 2018-as, kétrészes portréjában – Úgy látszik, padlót kell fogni ahhoz, hogy valami új kezdődhessen; vagy az Artmagazin legutóbbi, az Art Market idején, az acb stand kapcsán készült interjújában ). Ennek oka kettős. Egyrészt az elmúlt tíz évben jelentősen megfogyatkoztak azok az intézményi szereplők, helyszínek, amelyek kortárs – vizuális – művészettel foglalkoztak vagy mutatták be azt. Másrészt a megmaradt, gyakorlatilag monopol helyzetben lévő kiállítótér, a megyei múzeumi rendszer alá tagozódó Képtár pedig erősen erőforráshiányos működési körülmények között csipkerózsika álomba szenderült, nem igazán tudott a hazai vagy nemzetközi művészeti intézményrendszerhez kapcsolódni – bármennyire is kézenfekvő volna a szlovén, osztrák partnerek közelsége. E fenti két okról alább bővebben, zárásként pedig arról: milyen remények, ígéretekkel karöltött lehetőségek vannak kilátásban a városban.

Benkő Mariann: Halk csobbanás című textilmunkája a VI. Textilművészeti Triennálé kiállítási enteriőrjéből a Szombathelyi Képtárban.
Topor Tünde

Megújuló váz

Ahogy erről 2013-ban is megemlékeztünk, a megyei múzeumi intézményi átalakítások nyomán a Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum alá került hét tagintézmény: a régészeti, történeti, természettudományos profilon át a szabadtéri skanzenen keresztül a képzőművészeti közgyűjteményig. A megyei szinten koncentrálódó, korábbi függetlenségüket elvesztő intézmények fenntartása pedig a Szombathelyi Önkormányzatra maradt. Így nagyobb fejlesztések csak lehívott uniós és kormányzati forrásokból lehetségesek. De, ahogy arról a Nyugat.hu hírportál is beszámolt az önkormányzati választások után: azokon a megyeszékhelyeken (…) ahol nem fideszes polgármestert választottak a helyiek, a Kubinyi-programban kért támogatásnak csak a töredékét kapták. Maga a – jelenleg felújítás alatt lévő – Szombathelyi Képtár pedig a Modern Városok kormányzati program keretében kaphat új homlokzati burkolatot, illetve a födém szerkezeti fejlesztése, a kiállítóterek világítási rendszere és a padlóburkolatának cseréje is folyamatban van.

A Szombathelyi Képtár éppen felújítás alatt van
Szombathelyi Képtár Facebook-oldala

Vagyis olyan fejlesztésről van szó, amely az állagmegőrzésre koncentrál. Az utóbbi években köztudomású volt, hogy az épület nagyobb esőzések esetén beázott, és az időszaki kiállítások műtárgyai mellett az ismerős vízgyűjtő vödrök is megjelentek – tehát nem a múzeumi bemutatási és interpretációs lehetőségek, szakmai eszközök palettáját bővítő beruházásról beszélhetünk. Ezzel nincs is baj. Egyrészt a felújítás az alapműködéshez megkerülhetetlen, illetve időszerű is egy három és fél évtizede működő intézmény esetében. A számunkra most izgalmasabb, hogy a fejlesztés pénzügyi keretei ilyenkor azt is meghatározzák, hogy az intézményi stratégia, tervezés a jövőben meddig nyúlhat majd (csak egy példa: nem klimatizált múzeumi terekben a komolyabb, nemzetközi anyagok fogadása nem lesz lehetséges). Minden esetre a helyi vizuális kultúrára fogékony közvélemény kíváncsian várja, hogy a szerkezeti, fizikai megújulást követően, vajon várható-e a tartalom, a koncepció szintjén is megvalósuló megújulás a nehéz működési körülmények miatt hibernációban töltött évek után. A Képtár várhatóan 2021 nyarán, a következő Textilművészeti Triennáléval nyitja felfrissült tereit.

Benczúr Emese, Ma is voltam strandon, 1994.
modernart.hu

Képtár belülről

A következőkben egy szemvillanás erejéig szeretnék kitérni az elmúlt évek szakmai programjára is. Ahogy utaltam rá, a hazai szaksajtó ritkán tudósít az országos gyűjtőkörű múzeum regionális programjáról, pár kivételtől eltekintve. Az első ilyen pillantás Szyksznian Wanda tervezőgrafikai és autonóm munkáit felvonultató életmű kiállítására esett, amelyet helyi viszonylatban ugyan nagyobb érdeklődés övezett, a tereket bejárva mégis hiányérzet maradt a látogatóban. Ugyanis a Kádár-korszak populáris kultúráját plakátjaival, borítóterveivel meghatározó művész történeti nézőpontú – az időbeli távolság révén adódó kritikai – elemzése elmaradt ezen a kiállításon, inkább a meg nem emésztett, instant felsorolás érzése maradt utána. A másik ilyen pillantás a felújítás előtt fél évig látható gyűjteményi anyagból rendezett kiállítást vette célba (kurátorok Cebula Anna, Dr. Gálig Zoltán), illetve a rendezés egy neuralgikus pontját, amelyet a helyi szakma csak informálisan vitatott meg. A rövid időre újragondolt állandó kiállítás vegyesen alkalmazta a tematikus, műfaji és kronologikus bemutatásmódot, egészen a 2000 utáni munkákig jutva az elbeszélésben, és egyben bizonyítva, hogy milyen értékes alkotások képezik a Képtár gyűjteményét. Az előbb említett neuralgikus pont Benczúr Emese Ma sem voltam strandon (1994) és Konkoly Gyula – 2015-ös Kurátornők kiállítása után vásárolt, erősen szexista felhangú tengerparti zsánerképének egymás mellé helyezése pusztán formalista (a törölköző mintája) és egyszerűsítő tematikai (strand) alapon, amelyet vagy provokatív, verbálisan ki nem bontott kurátori gesztusként vagy a korszak, az életművek komoly félreértéseként tudok értelmezni.

youtube.com, a művész jóvoltából

Mi tűnt el, mi hiányzik

Ez utóbbi jelenség kapcsán, több ízben belefutottam, hogy szakmai szereplők (művészek, elméleti emberek) egymás közt kritikával illették a kurátori koncepció ezen részét, ugyanakkor érdekes, hogy miért nem jutottak el a nyilvános – egyéni vagy akár közös – állásfoglalásig vagy szakmai diskurzus kezdeményezéséig (írom ezt egyben magamnak célzott számonkérésként is). Mint ahogy W. Horváth Tibor tette a 2016-os Szent Márton emlékév kapcsán rendezett kiállítás egyik, szakmailag erősen megkérdőjelezhető műtárgya kapcsán.

A bevezetőben utaltam arra, hogyan fogyatkoztak meg a művészeti intézményrendszer építő téglái: annak közepes léptékű vagy kisebb, esetleg underground szereplői, helyei mára jószerivel teljesen eltűntek. Ez egyrészt azért fájó, mert a városban akár egy évtizeddel korábban is több, kisebb non-profit galéria működött – és itt nem csak a legendás Irokéz Galériára (2004-2011/2015) gondolhatunk. Akár a kilencvenes évek közepétől aktív, kezdetben művészek önszerveződő eseményeként jegyzett, nemzetközi networkkel rendelkező Bloomsday-re és ennek időszakos vagy év közben is aktív tereire – nem beszélve a Bloomsdayek a helyi elektronikus zenei közegbe való beágyazottságáról (pl. kezdetben az Anima Sound System koncertek visszatérő elemei voltak a június 16-i eseményeknek). Akár az olyan kezdeményezésekre, mint a Szántó István képzőművészhez köthető, rövid életű Oktogon Galéria. Közepes léptékű, intézményi hídként is szolgáló, mára megszűnt vagy inaktív állapotba került kiállítóterek voltak például a Művészetek Háza pincegalériája vagy a Vas Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ (MMIK) Médium Galériája. Én ez utóbbiban találkoztam például először – a középiskolát már épp magam mögött hagyva – Kis Róka Csaba munkáival, egy Baki Orsolya által rendezett kiállításon még 2009-ben, amely egy művház galériateréhez képest elég friss szemléletről tanúskodott.

A terek hiányából fakadóan a helyi kulturális élet szereplői ritkán találkoznak egymással. Vagyis kevés a megnyitó, a szakmai esemény – ezek egy része is a helyi művészeti oktatás tereiben történik, csakhogy ezek funkciójuknál, zártabb közegüknél fogva nem képesek pótolni a nagyobb, a régióban élők számára nyitottabb hozzáférést biztosító helyeket. Ezért nehezebben alakulhat ki szakmai párbeszéd a színtér szereplői között, legyen szó akár művészről, kulturális munkásról, kritikusról, intézményvezetőről, szakpolitikusról, kulturális tevékenységet végző civilről, vagy művészeti hallgató diákokról. Pár aktivitást azért mégis feljegyezhetünk. Ilyen például a Jordán Tamás által vezetett Weöres Sándor Színház agora mottóval működő aula-kiállítótere, Oroszy Csaba képzőművész és Kaczmarski Ágnes médiaművész programjával, meghívásos tárlatokkal. Ilyen az önszerveződő W estwerk Művészeti Alkotóműhely és Kulturális Egyesület public art akciói és az általuk szervezett szimpóziumok, illetve az underground vonalhoz kapcsolódó SZAVASZ audiovizuális eseménysorozat (ez utóbbi három kiadást élt meg).

Hasonló, projektalapú megnyilvánulásokhoz sorolható az első OFF-Biennále Budapest szatellit eseményeként megvalósult Boomerang (Surányi Nóra médiaművész, Salamon Júlia kurátor, Irokéz Galéria, 2015), vagy a Czukor-Surányi szerzőpáros által kezdeményezett részvételi eszközökkel dolgozó Gátak és Gátlások – Közösségi színház szülésről és születésről (Weöres Sándor Színház, 2019). Azonban ebből is látszik, hogy a kortárs vizuális művészet elszigetelt vagy társművészeti szerepben, oldalágon, vagy csak egy-egy esemény, projekt szintjén van csak jelen a város életében. Ez pedig egy megyeszékhely esetében – főként, ha összevetjük a szintén dunántúli Győrrel, vagy a lakosszámában hasonló, friss EKF- címes Veszprémmel, ahol amúgy a Művészetek Háza alá tartozó Dubniczay-palotában látható a szombathelyi vonatkozású Irokéz Gyűjtemény is, illetve ahol épp most nyílt történeti áttekintő kiállítása a szintén helyi kötődésű 2K fotós kollektívának – elég sivár összképet mutat.

WestWerk, Betűleves, public art projekt, 2016 (Szombathely, Csónakázó tó)
WestWerk

Új terek, új lehetőségek

Röviden pedig most arról, hogy mi várható, mik a kilátások. A város közelmúltbeli ingatlan beruházásai közt szerepelt egy, a helyi múzeumüggyel erősen összefonódó vásárlás, amely nagyobb léptékű, bár eddig még részleteiben nem ismert víziót takar. Ehhez adalék, előzmény hogy 2015-ben Schrammel Imre Kossuth-díjas kerámiaszobrász (a kilencvenes években a Magyar Iparművészeti Főiskola rektora) egy több mint száz darabból álló gyűjteményi anyagot hagyott a Képtárra, azzal a feltétellel, hogy munkáit megfelelő módon prezentálják majd (értsd. kap egy saját kiállítóteret). Ennek rövidtávú, esetleges következménye volt, hogy a Képtár 19. század végétől a 2000-es évekig ívelő, akkori állandó kiállításának tételeit (pl. Kassák Lajos, Derkovits Gyula, Barcsay Jenő, Bortnyik Sándor, Fekete György, Szenes Zsuzsa, Lakner László, Gerhes Gábor, Szarka Péter, stb) és terét lefelezték, hogy a Schrammel-gyűjtemény bemutatkozhasson. Ebből is látszott, hogy a Schrammel kisplasztikák bemutatásához szükség lenne egy új teret bevonni az intézményi vérkeringésbe. Végül 2017-ben állami vásárlással, önkormányzati hasznosítással a Képtárral és a mellette álló Iseummal szomszédos ipari műemlék épületet, az Éva-malmot szemelték ki erre a célra. (A 2018-as látványtervek itt érhetők el).

Jelenleg az ingatlan felújítása, átalakítása zajlik, 280 millió forintos, vissza nem térítendő forrás bevonásával. Felmerülhet kérdésként, hogy a szombathelyi születésű alkotó esetében – akihez a hatvanas évek végén induló siklósi kerámia szimpózium megalapítása is köthető, illetve a pécsi Janus Pannonius Tanárképző (ma PTE) képzőművészeti mesteriskolájának oktatójaként is ismert – miért volt adekvát döntés, a nagyvonalú felajánlás ellenére, hogy a száz darabos kollekció épp a Szombathelyi Képtár gyűjteményébe szervesüljön. Az intézmény gyűjtőkörét tekintve a korszak stimmel, de Schrammel sokkal szervesebben tartozott a baranyai kerámiaszobrászat hagyományához. Ezen kívül, ha a kicsit poros, mediális, műfaji gyűjteményi logikában is gondolkodunk, Szombathely inkább a textil mellett tette le a voksát a hetvenes évek elejétől, erről tanúskodnak a biennálék, majd triennálék, illetve a Képtár Textil Gyűjteménye.

Az Éva-malom fejlesztése az előző városvezetés alatt indult koncepció része, amely a Zsinagóga (Bartók Hangversenyterem, a Savaria Szimfonikusok próbatere), a Képtár, a régészeti profilú Iseum és a várhatóan 2020 második felében frissen belépő Éva-malom együttesét a divatosan csengő „múzeumnegyed” névvel illette. (Bár az elnevezés és ez a kulturális intézményeket összefogó- és hangoló vízió nem volt újkeletű.)

Az ellenzéki választási szövetségből egyes körzetekben többséget szerző és polgármestert állító Éljen Szombathely koalíció feladata most a kivitelezés menedzselése. A készülő cikk apropóján megkeresett Horváth Soma kultúráért is felelős alpolgármester (Éljen Szombathely) kérdésünkre elmondta, hogy az ingatlanfejlesztés a Schrammel-gyűjtemény elhelyezése mellett jó lehetőséget biztosít egy további, időszaki kiállítótér kialakítására is a háromszintes épületben – ezzel enyhítve a fentiekben vázolt intézményi hiányokat.

A másik várható, szintén régebb óta futó projekt a városi Víztorony (1926-os ipari műemlék) felújítása. Fejlesztési funkciói közt szintén szerepel egy kiállítótér kialakítása, amely a turisztikai, helytörténeti fókusz mellett alkalmas lehet kortárs kulturális események befogadására is. Ez utóbbi az AGORA Szombathelyi Kulturális Központ tagintézményeként fog működni.

Így már csak az marad kérdésként, hogy a régi és új fizikai terek milyen tartalommal, illetve milyen koncepciók mentén épülnek be a város, a nyugat-dunántúli régió kulturális vérkeringésébe. Mennyire lesz hangsúlyos a kortárs művészet jelenléte, illetve ez hogyan jut el majd érdemben a közönséghez? Képesek-e majd kialakítani releváns, nemzetközi kapcsolatokat ezek a helyek? Mindez pedig egy nagyobb keretben, miként illeszkedik a város önmagáról alkotott képébe, illetve turisztikai koncepciójába? A tartalmi irányvonalak meghatározásánál mennyire lesz előzetes egyeztetés, párbeszéd a kulturális intézményi szereplők és a művészeti szakmai más aktorai között? Jegyezzük meg: az új városvezetés programjában hangsúlyos a civil csoportokkal való egyeztetés, rendszeres fórumok összehívása.

Legyünk optimisták, hiszen a jelen helytelensége felől nézve már csak a helyzetbe hozás irányába haladhatunk.

Nyugat.hu

Az eredeti cikk az Artportal.hu-n jelent meg február 17-én egy választások utáni kulturpolitikai sorozat keretében. Teljes cikk, plusz lábjegyzetekkel itt olvasható .

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is facebook messengeren ide kattintva vagy emailben: jelentem@nyugat.hu
Hirdetés
Hirdetés

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Kultúra

Hirdetés