A Greenpeace sátránál a szervezet egyik képviselőjével, Kornéliával arról beszélgetünk, hogy azért fontos számukra, hogy jelen legyenek a Szigeten, mert így nagyon sok fiatalnak tudják személyesen elmondani, hogy ne arra várjanak, hogy majd mások foglalkoznak a környezetvédelemmel és ne nagy lépésekben gondolkodjanak.
Saját maguk is sok mindent megtehetnek, ha környzettudatosan élnek és már a kis lépések is sokat számítanak. Nem mások fogják helyettünk a problémákat megoldani, mi magunknak kell megvédenünk bolygónkat, szűkebb környezetünket.
Az LMBT Szövetség képviselője, Ákos elmondja, hogy bár jobb lett társadalmilag a melegek, leszbikusok helyzete az elmúlt tíz évben Magyarországon, politikailag és jogilag pont ellenkezőleg alakult, minden rossz irányba fordult.
A homoszexualitás mára mainstream témává vált, azaz a közbeszéd fősodrába került, ami 2006-ban Magyarországon hír volt, például egy új LMBT témákkal foglalkozó honlap indulása, az mára már hétköznapi ügy. Az elmúlt időszakban láthatóbbá váltak, köszönhetően a filmeknek, sorozatoknak, könyveknek, és annak, hogy több ismert ember felvállalta „másságát”, ez pedig lényegesen növelte az LMBT-közösség társadalmi elfogadását.
Érdemi párbeszédre lenne szükség a konzervatív álláspontot képviselőkkel, ugyanis számos olyan ellenérvük van, például az azonos nemű párok esetében az örökbefogadás témája, amelyek részben megalapozottak, azonban a kormánypártok hozzáállása miatt semmilyen érdemi konzultációra nem kerül sor.
Az elmúlt években az LMBT-közösség ellen folytatott tudatos gyűlöletkampány viszont pont azt eredményezte, hogy még többen váltak még érzékenyebbekké irányukba, Ákos szerint a társadalom többsége Magyarországon már támogatja őket, viszont sajnos a kormánypártoknak nincsen szüksége a társadalom többségének támogatására, hiszen olyan a választási rendszer, hogy akár az összes választópolgár 40%-ának szavazatával is meg lehet szerezni az Országgyűlésben a kétharmados többséget.
A Budapest Pride legismertebb részének tartott felvonulás kapcsán arra a felvetésemre, hogy sokan, még az LMBT-közösséghez tartozók közül is túl provokatívnak tartják, elmondja, hogy minden évben vita van arról, milyen legyen. Még hangosabb, még színesebb, vagy éppen több cég vegyen-e rajta részt, vagy kevesebb, vagy ne is engedjék meg nekik?
De ő maga egyáltalán nem tartja provokatívnak. Joguk van felvonulni, megemlékezni és emlékeztetni mindenkit arra, hogy nem is volt az olyan régen, hogy a homoszexualitás bűncselekménynek számított, sokakat ezzel zsarolva vettek rá az állambiztonsági szervek, hogy a környezetükben lévőkről jelentsenek. A felvonulást az LMBT-közösség egyik legjelentősebb szimbólumának tartja.
A Nem Adom Fel Alapítvány egyik vezetőjével, Róberttel arról beszélgetünk, hogy 2004 óta minden évben itt vannak a Szigeten, amit azért tartanak fontosnak, mert így szinte spontán módon tudnak nagyon sok emberrel személyesen kapcsolatba kerülni. Azt vallják, hogy sokkal többet lehet elérni azzal, hogy ha például játékos formában mutatják be a sérüléssel és fogyatékossággal élők élethelyzetét.
Ezt szolgálja az a speciális kalandpark, amivel idén kitelepültek a fesztiválra. Ott jártamkor is közel százan voltak az alapítvány helyszínén, ülő röplabdáztak, kerekesszékkel próbálták magukat átküzdeni egy akadálypályán, vagy éppen bekötött szemmel, bottal a kezükben közlekedtek. Az alapítvány szomszédságában pedig a sérüléssel és fogyatékossággal élők számára biztosított kemping található.
Kiemelt feladatuk, hogy minél több ember ismerje meg a sérüléssel és fogyatékossággal élőket, mert csak így tudnak feléjük nyitottabbá válni. Szükségesnek tartják a szemléletformálást és a figyelemfelkelést, ezért például tréningcsapatukkal elmennek cégekhez, hogy segítsenek hidat képezni a cégeknél dolgozó sérüléssel és fogyatékossággal élők és a többiek között. Bemutatják, hogy ők is ugyanolyanok, mint a többi ember.
A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület egyik munkatársa, Dorottya elmondja, hogy a NANE az 1990-es évek óta van jelen a fesztiválon, részévé vált a tevékenységüknek. Fontos, hogy sokakkal tudjanak személyesen beszélgetni, de ennél még lényegesebb, hogy akit esetleg zaklatás, erőszak ér a Szigeten, tudjon a helyszínen kihez fordulni. Sajnos ilyenre szinte minden évben van példa, mint ahogyan arra is, hogy a beszélgetés során nyílik meg valaki és számol be az őt ért korábbi bántalmazásról.
Arra a kérdésemre, hogy Magyarországon a nők helyzete a kapcsolati erőszak, az őket érő zaklatás vonatkozásában jobb lett, vagy sem az elmúlt tíz évben, Dorottya rámutat, hogy nem lehet általánosságban azt mondani, hogy jobb lett vagy rosszabb. Történt egyrészről előrelépés számos területen.
Többen képzik magukat, több nőt tudnak elérni, több információ áramlik be. Azonban sajnálatos módon sem ők, sem más ezen a területen dolgozó civil szervezetek nincsenenek érdemben bevonva a kormányzat részéről a szakmai konzultációkba. Ha történik néha egyeztetés, akkor az inkább a látszatot szolgálja.
Jól mutatja a helyzetet, hogy a fővárosban gyakorlatilag csak ellenzéki vezetésű kerületekkel tudnak együtt dolgozni az esélyegyenlőségi programokon, a belső protokollok kidolgozásában, a képzéseken, amelyek fő célja, hogy nagyobb védelmet tudjanak a nőknek biztosítani. Ezen kerületek esetében kézzelfogható változás történt az elmúlt három évben, és szerintük látszik ezen a területen a kerületek közötti különbség.
Abszolút gondnak tartják, hogy Magyarország nem csatlakozott az Isztambuli Egyezményhez. A magyar kormány nagyon kártékony üzenetet közvetít, mert ezzel gyakorlatilag azt mondja, hogy ami az egyezményben szerepel, az nem fontos, nincsen jelentősége. Nem értenek egyet azzal a kormányzati állásponttal, hogy azért nem kell csatlakozni az egyezményhez, mert ami abban elő van írva, az már Magyarországon meg lett teremtve, nincsen semmi teendő.
