„Hát ez bizony zűrös ügy...” – doktor Csernus mint kóreset

A fekete alapon fekete színpadon megjelent egy laza tartású, hórihorgas ember. Zakóját egy hanyag(nak látszó) mozdulattal a háttérben felállított két szék egyikére dobta, aztán előresétált a színpad első harmadára belőtt reflektor fénykörébe. Illetve, nem a fénykörbe, hanem kicsit elé.

Veszett hírem van...

Taktika volt-e ez, a zavar jele vagy menekülés az erősen tűző fény elől? Nem tudom. Tény azonban, hogy ez a szög kísérteties arckifejezést kölcsönzött a média által egyébként is szörnyetegnek kikiáltott dr. Csernus Imrének. (Ő maga fogalmazott így:

Veszett hírem van...

) Kiugró szemöldökcsontja árnyékot vetett szemére, karakteres orra átvette az uralmat az arca felett.

Kicsit mindig lehajtotta a fejét, onnan nézett felfelé. Fel, a közönségre – le a közönségre. Az

embernek látszó

lények az MMIK színháztermének ülőhelyeit és lépcsőit is megtöltő tömegére. (Ötvennel több jegyet adtak el aznap este, mint ahány hely volt!) A mikrofont szorosan a szájához tartva suttogta el a

belső béke elérésének útját

folyamatosan ismételgetve, hogy

nem akarok megsérteni senkit sem

– nem ok nélkül...

Sétálgatott fel s alá viszonylag kis amplitúdón a pszichiáter.

Pszichiáter

. Sokaknak már tisztsége hallatán futkos a hátán a hideg. Az őrület ugyanis, mivel értelmetlen, érthetetlen, mivel érthetetlen, kiszámíthatatlan és mivel kiszámíthatatlan – félelmetes. Dr. Csernus rájátszott erre. (Jelezném, egy hófehér, klinikai köpenyben még hitelesebb lehetett volna...) Orrhangon suttogott. Sóhajtozott. Lihegett. Hümmögött. Időnként hörgött is. És – ritkán! - fulladozva nevetett a saját viccein. (Ez volt a legfélelmetesebb.)

Spórolni akart nekünk?

Hogy mit suttogott? Páciensekről mesélt, akiket kivont az orvosi titoktartás alól. Tette mindezt azért, hogy az emberi gyengeségekben magunkra ismerjünk, elgondolkodjunk, s ezáltal tökéletesedjünk. (Meghatottan figyeltünk.) Fő témája így, karácsony előtt a páros lét volt. Elmondta, milyen a reménytelen kapcsolat, felszólított, hogy ne legyünk gyávák, lépjünk ki belőle, ha már nem

hiteles

,

bizalommal teli

,

őszinte

stb. Szerintem spórolni akart nekünk: ajándékvásárlási időszakban minek pocsékoljuk érdemtelenre a jó magyar forintot, nemde?! (Köszönjük!)

Ami elhangzott, az érdekes volt – annak, aki a főiskola vagy az egyetem alatt nem hallgatott legalább egy félév pszichológiát. A többieknek sok újat nem mondott, de show-nak azért elment a dolog így is. És szórakoztató volt figyelni kiszolgáltatottságában a máskor kiszolgáltatottakat figyelőt. Egy kevéssé ismert közmondásból indult ki az egész előadás:

Gyáva népnek nincs hazája

. A gyáva nép gyáva emberekből áll, vezette le a lélekgyógyász, akik örökségként adják tovább tulajdon gyávaságukat. És jaj nekünk! (Általában erre a következtetésre jutott. Egyénileg és közösségileg egyaránt jaj nekünk.)

Az öregek halmozottan gyávák

Kitért a közönség férfi nemű alkotóelemeire, akik

jó-van-bazmeg-elmegyek-csak-haggyá-má-békén!

- alapon ücsörögtek ott nyilván, nem felejtett el megemlékezni a sajtóról az előadás előtt készült televíziós interjúra hivatkozva (ami szerinte nem volt megbeszélve, a tévések viszont azt állítják, igen), elmerengett a belső békéről úgy általában, felvázolta az embert (egyszerűek vagyunk: egy kereszt négy végén az IQ-val, a vele paralel EQ-val, a testtel és az ezzel szemben álló lélekkel), majd kitért arra, hogy negyven évtől fölfelé már nemigen keresik őt, mert az

öregek

már halmozottan gyávák, kényelmesek és megalkuvók.

Hát, hát... Bajok vannak!

– zárta a probléma felvázolását a doki. De már ott sorjáztak a megoldási lehetőségek a la Csernus! Először is a jó döntés titka mindenekelőtt a hideg fej és a forró szív összedolgozása, mondta. Másodszor: jegyezzük meg, hogy mindig az első megérzés a helyes! Harmadszor: ne tessék

csicskamunkát

végezni (vagyis olyat, amiben nem teljesedhetnek ki képességeink), mert attól megzizzen az ember. Negyedszer: legyen mindenkinek önbizalma!

Itt röpkén megemlékeztünk a női nemről. Eme rövid kitérőből levonható tapasztalatok: a kézfogás árulkodó, és egyformán gyanús, ha hideg, ha meleg, ha nedves és ha száraz; tessék mellkidobással győzni!; sose hagyjuk, hogy a doki udvariasan előreengedjen, mert akkor általában a

kuffert

szemléli - amiből persze megint csak messzemenő következtetéseket von le. Aztán szóba került még a megfellebbezhetetlen, magát mindentudónak, mindenhatónak, örök létformának tekintő emberfajta, aki mindig megmondja a tutit, de sosem kér bocsánatot. (Annyira emlékeztetett ez a leírás valakire ott a teremben...)

Menedék vagy önigazolás

Előkerültek a pszichopatológiában szokásos fogalmak is természetesen. Labdáztak a hangszigetelt falak néhány

elfojtás

-sal,

hazugság

-gal,

önbecsapás

-sal,

feszültség

-gel,

görcs

-csel,

félelem

-mel. Megtudhattuk, mire jó és mire nem a

kályha-típusú nő

, az

apapótlék férfi

, meg hogy a gyerek legtöbbször vagy menedék vagy önigazolás – és hogy ez különben is pfuj! Aztán karácsonyoztunk kicsit, majd mehetett mindenki Isten hírével. Egyben, vagy darabokban. (A konkrét kivégzés önként jelentkező hiányában elmaradt.)

Szóval ment engedelmesen a nép (némi dedikálás után), de én azért még kicsit visszatérnék ahhoz a különleges figurához, aki úgy táncolt ott a reflektor előtt, hogy komolyan aggódtam időnként, nehogy elessen a saját lábában... Furán egyensúlyozva sétafikált. Jobb kezében tartotta a mikrofont, balját, amikor éppen nem gesztikulált hevesen, deréktájon lógatta , mintha béna lenne. (Talán kezet kellett volna fognom vele: hideg-e, meleg-e, nedves-e, száraz-e? Bár, akármelyik változatról be tudtam volna bizonyítani az emlegetett elvek alapján, miért a zavar jele.) Simogatta az ingét, meglazítgatta nyaknál, megvakargatta a hasát. És sóhajtozott, és mondogatta:

Hát ez bizony zűrös ügy, zűrös ügy...

Mint bögöly a lusta marhát...

Én nem értek a lélekgyógyászathoz, de azt tanultam, hogy a helyben

táncolás

a feszültség jele. Azt is mondták a nálam okosabbak, hogy szintúgy zavarodottságról árulkodik, ha valaki sokat matat a kezével. De arra már igazán kíváncsi lennék, miért nézett olyan gyakran félre?! Csakúgy villogott a szeme fehérje a sötétben! Egyszer egy borzas, karakteres orrú, fiatal médiasztár-pszichiáter egy neves műsorban azt mondta: ez meg a hazugság jele. (Nyilván tévedett.) Abban viszont egészen bizonyos vagyok, hogy dr. Csernus Imre téved, ha most azt gondolja, hogy mindezt azért írom le, mert nem szeretem. (Meg akkor is, ha azt gondolja, azért, mert igen.)

Mindössze arról van szó, kérem, hogy a pszichológia és a pszichiátria egész területe annyira képlékeny, olyan sok benne az emberi tényező és a belemagyarázás, hogy képtelen vagyok komolyan venni egy (csoportosan) népfelvilágosító, néplélekemelő idolt, aki most pedig

elmondja a belső béke elérésének útját

- holott maga is több sebből vérző személyiség. Ahogy abban sem hiszek, sajnos, hogy a kívülről gerjesztett siker hosszútávon megmarad.

Viszont a Csernus nevű madárjóst sokan szeretik, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Bátorsága, őszintesége imponáló, kétségtelen. Meg önmagában az, hogy figyeli az embert. Aztán böködi, csipkedi, nógatja, mint a bögöly a lusta marhát. Legalább a gondolkodásra. Sokáig éljen a dilidoki! Őszintén remélem, hogy még találkozunk.