Falu a víz alatt
Pénteken este megérkeztünk Dévára, közel egy időben kollégáinkkal, akik a következő szállítmányt hozták Szombathelyről. A mi autóink már kiürültek, és így egy kis kitérőt is tettünk Szováta és Déva között. Ellátogattunk Bözödújfaluba, jobban mondva csak a helyére, hisz a falu helyén évek óta egy tó van. Ott jártunkkor a vízállás alacsonyabb volt, s ilyenkor a falu templomának tornya kilátszik a vízből. Szívszorító érzés volt látni az emlékhelyet, ahol megtudtuk, hogy a település 180 házának lakói ma szétszórva élnek a világban. Volt ott egy fiatalember, aki azt is elmondta, hogy ők a vízben álló házukat lebontottak, és egy magasabban fekvő helyen újra felépítették. Velük együtt a régi bözödújfaluiak közül tíz család építette fel a házát a tóparton, és élnek a mai nap is ott.
Virgács mindenkinek
Utunk következő állomása Déva felé Marosvásárhely volt. A város már karácsonyi hangulatban fogadott bennünket gyönyörű épületeivel, amelyeket igyekeztünk megörökíteni. Épp Mikulás előtt egy nappal érkeztünk, így azt is láthattuk, és megtudtuk, hogy itt a gyerekek közül mindenki kap virgácsot. Aki kevésbé volt rossz, az díszesebbet, aki pedig sok rosszaságot követett el, az csak egy csupasz, szürke faágat talál Miklós napján az ajándékai helyén. Életükben először az én gyermekeim is mosolyogva nézték a romániai Mikulás virgácsát, és a díszes botokat begyűjtötték a csokikkal együtt.
A városban az egyik legszebb épület szerintem a Kultúrpalota, bár igazán impozáns a belváros számos épülete. Ma a városban működik egy nemzeti színház is, román és magyar tagozattal. Rövidke időnk engedte, hogy betérjünk egy templomba is, amely csodálatos díszítésével egészen lenyűgöző volt. És természetesen, ha már karácsonyi vásár, és mindez Erdély közepe, akkor nem hiányozhat onnan a faszénen sütött kürtös kalács sem.
Mikulásműsor Petrozsényben
A városnézés után folytattuk utunkat célállomásunk, Déva felé. Ebben a városban a gyermekotthon egy többszintes lakóházban van, ahol mintegy két lépcsőházban a lakásokban élnek a gyerekek, mint a többi család. Csak itt egy nevelő van, és akár 15 gyermek. Kicsik – nagyok vegyesen, de vagy csak fiúk, vagy csak lányok. A nevelők, vagy nevelőnők pedig, vagy egyedül gondoskodnak róluk, vagy ha házasok, és akár van saját gyermekük, akkor velük együtt élnek, egy nagy családként. Mielőtt a dévai gyerekekkel valójában találkoztunk volna, elmentünk Petrozsényba, egy kisebb városba a közelben. Az itteni gyermekotthont, ami valamikor kolostor volt, épp most újították, újítják fel, annyira most, hogy érkezésünk előtt pár órával a tornateremben még a munkások fekhelyei voltak. De mire mi odaértünk, ezt már nem láttuk, viszont annál inkább az otthonban bennlévő gyermekeket, akik nem kis meglepetésünkre egy Mikulás műsorral készültek.
Megszoktuk ugyanis, hogy Devecseri László író, költő jóvoltából, mi vittük a műsort, de most mielőtt a Tanár úr előadhatta volna rendhagyó irodalomóráját, mi voltunk a nézők. A gyerekek, kicsik és nagyok, nagyon édesek voltak, a kedvencünk talán a világoskék szemüveges Mikulás bácsi volt, aki nem lehetett több hat évesnél. Természetesen a csodás műsorért cserében, Devecseri László is megismertette a gyerekekkel verseit, és az óra végére az otthon vezetőjének fejében megszületett az az ötlet is, hogy az idei betlehemes műsor bizony a szombathelyi költő versére épül majd, így az olyan lesz, amit ott még senki nem látott, nem hallott.
Szekszárdi Mikulás
Az ajándékokat itt is kipakoltuk, és indultunk vissza Dévára, ahol több száz gyermek várta már a Mikulás érkezését. És ez a Mikulás is Magyarországról jött, vagyis egész pontosan ide, Dévára, ahogy aznap mi is, éppen Petrozsényból. Hogy is történhetett ez? Nos, kedden útra kelt mintegy tucatnyi lelkes felnőtt, akik Szekszárdról indulva, követve pontos útitervüket, bejárták az erdélyi gyermekotthonokat, és a nagyszakállú jótevő nemcsak minden egyes kisgyermeknek vitt a puttonyában Mikulás sapkát és édességgel teletömött csomagot, hanem az országban összegyűjtötték mindazt amit tudtak, és amit hazánk különböző pontjáról felajánlottak, és így a teherautó puttonya is megtelt sok-sok élelemmel, és egyéb hasznos dologgal. Egyelőre persze a kicsi dévai gyerekeket leginkább az érdekelte, hogy mit hozott a puttonyában nekik a Mikulás, de nem kérték ezt ingyen, kicsik és nagyok verssel, énekkel készültek ajándékba a piros ruhás nagyszakállúnak.
Hosszú utazásunk utolsó állomása már egészen közel volt a magyar határhoz. Kisiratoson egy nagyobb házban élnek együtt egy fiatal házaspár vezetésével a gyermekotthon lakói. Ide a Mikulás érkezett előbb, meleg váltásban pedig mi hoztuk a szombathelyiek ajándékait. Elárulom, azért nálunk is volt csoki, szaloncukor, szóval amolyan pótmikulásként jelent meg kis csapatunk. El kell mondjam, hogy ezen a helyen annyira családias volt a légkör, hogy teljes természetességgel fogadtak bennünket a gyerekek, és nem törődve azzal, hogy életükben először láttak minket, azonnal a szobáikba hívtak, hogy nézzük meg régi és új kincseiket, amelyektől tagadhatatlanul boldogok voltunk mindannyian.
Hazafelé
Azt sem tudtuk, ki hol van, csak a kanyarban találkoztunk egymással, és jegyeztük meg, hogy te is, én is épp most néztük meg, hogy az egyik kislány milyen hajlékony és a folyosó kellős közepén ereszkedett le hídba, a másik kislány pedig a boldogságtól fülig érő szájjal próbálgatta a tőlünk kapott futball labdáját, és jegyezte meg, hogy most már neki is van sajátja.
De sajnos, az idő ellenünk dolgozott, és szűken mérte a lehetőségét annak, hogy együtt legyünk. Lassan el kellett indulnunk haza, hisz hétfőn reggel már mindenkinek dolgoznia kellett. Elbúcsúztunk hát, és utunk immár haza, Magyarország felé vezetett. De egy dolog egészen biztosan megfogalmazódott bennünk. Mégpedig, hogy Erdélybe, a gyermekotthonokba, a magyar apróságokhoz, amikor tehetjük, visszajövünk. És továbbra is kérjük a szombathelyieket, hogy segítsenek, amivel csak tehetik, mert itt minden ajándéknak jó helye van, és hálás, mosolygós gyermekarcok a jutalmunk minden apróságért, amit hozunk.
Úti beszámolónk zárszava pedig legyen az az idézet, amelyet annak a lámpásnak a hátuljára írtak a dévai gyerekek, amit a Nyugat Rádió is ajándékba kapott:
Én vagyok a világ világossága.
