Rudom, ilyenkor illene ide az elejére néhány történelmi példa – a „már a régi görögök is” kezdetűtől a rómaiakon át a középkorig –, hogy mindig gond volt a fiatalokkal, és mindig úgy tűnt: a világ a végéhez közeledik, kizárt, hogy a fiatalok képesek lesznek folytatni.
Aztán valahogy mégiscsak ment tovább minden.
A mostani fiatalokról sok idősebbnek az a képe, hogy elkényeztetettek, túlérzékenyek („hópehely generáció”), önálló életre képtelenek, labilisak, lusták, önzők, és a mobiltelefonjukon kívül semmi nem érdekli őket.
Akik közelebbről ismerik őket – szülők, pedagógusok –, gyakran rácsodálkoznak információszerzési technikájukra. Nehéz huzamosabb ideig lekötni a figyelmüket, nem ülnek le „tanulni” a hagyományos értelemben, nem memorizálnak tényeket, mégis képesek a milliónyi információszilánkból összerakni a világot. Sokan közülük meglepően tájékozottak.
A hírekben leginkább határozott politikai állásfoglalásuk miatt tűnnek fel – pedig nem ez a lényeg.
Álljon itt öt rövid történet, amelyek azt sugallják, hogy velük bizony nem lesz vége a történelemnek.
Útbaigazítás
Sopron, néhány hónappal ezelőtt, valahol a belvárosban. Rémlik, mintha a várfal felé le lehetne vágni az utat a Fő tér irányába. Átmegyünk néhány belső udvaron, majd elindulunk a várfal mellett, de csak nem találom a kaput, ami az emlékeimben él. Kezd mogorva lenni a városi szeglet, mintha zsákutcába futottunk volna. Odébb egy csapat tini ül a lépcsőn – fiúk és lányok vegyesen –, előttük üvegek, hangosan szól a hiphop. Na, villan át bennem: rossz környékre keveredtünk. Talán a saját generációm emlékei dolgoznak bennem.
Mégis megkérdezem: „Hogyan tudunk innen a főtérre jutni?” Lehalkítják a zenét, többen is lelkesen magyaráznak, egyikük felajánlja, hogy elkísér egy darabig, amíg meg nem látjuk a kaput. Elfogadom a segítséget.
Akitől elvették a nem létező emlékeket
Ez már jó néhány éve, a covid idején történt. Egy végzős szakközépiskolás lánytól kérdezem, mennyire buli otthonról, interneten tanulni. Hiszen nem kell korán kelni, viselkedni az órákon, unatkozni a tanteremben… sorolom. Nagyot sóhajt, és majdnem elsírja magát. Szörnyűnek tartja az egészet: nem találkozhat szabadon a barátaival, hiányzik neki az iskola, még maga a tanulás is. A járvány teljesen tönkretette a társasági életét.
Persze, van internet meg közösségi média, de az egészen más – még pótszernek is gyenge. És ami a legrosszabb: a felnőttek elmondásából úgy tudja, a középiskola utolsó éve talán a legszebb az életben. Egyszeri, megismételhetetlen és pótolhatatlan. Ezt vették el tőle, és ez fáj neki a legjobban.
Afterparty
Szűk egy éve történt. Késő éjjel érek haza a belvárosba, de a kocsim az utca túlsó végén kezd rakoncátlankodni. Az akkumulátor nem indít, ráadásul a kereszteződésben állok. Mindegy, ha kell, hazatolom – de jobb lenne beugrasztani a motort. Egyedül tolom, nyitott ajtónál, de ez reménytelen.
Tizenéves fiúk érkeznek, öten-hatan lehetnek. Látszik, hogy buliból jönnek: fel vannak dobva, de nem részegek. „Segítünk, jó?” – mondja egyikük, majd válaszra sem várva átfutnak, és már tolják is a kocsit. Bepattanok, a motor beindul, de hármasban kevés a fordulat, 20 méter után lefullad. Látják, hogy lesz folytatás, utánam futnak, újra nekiveselkednek. Most kettesbe teszem, a motor felpörög, elindulok. Köszönök nekik, ők visszaintenek.
Villámgyors agytekervények
Erről már írtam 
Új szombathelyi klip – Az Animasongs „Eljutni hozzád” dala kapcsán generációk találkoztak 2025. March 27. 18:23 korábban. Nem biztos, hogy tipikusak, de ilyenek is vannak: tájékozottak, humorosak, kreatívak. A szombathelyi művészeti szakközép diákjai például videoklipet készítettek egy helyi X-generációs zenekarnak. Nem érdekli őket az életkori különbség, nem panaszkodnak sem az iskolára, sem a városra. Nem megszeppentek, de nem is elbizakodottak – tudják, mit akarnak és mennyit érnek. Helyet kérnek az asztalnál, de nem akarnak onnan senkit eltaszítani.
Szüleik generációjáról sokkal pozitívabban vélekednek, mint ahogy mi tettük annak idején. Villámgyorsan jár az agyuk.
Jó edzést!
A túrázóknak illik köszönni, de a futók általában maguknak valók. Talán kevesebb az oxigénjük, talán egyszerűen szeretik a magányt. De mintha lassan változna 
„És már a futók is köszönnek” – Hagyjuk már abba a sírást, az emberek alapvetően jók, a bolygónk pedig egy szép hely 2024. October 06. 19:06 ez is: húsz éve százból egy futó köszönt, ma már nagyjából minden tizedik.
De ez semmi ahhoz képest, ami a közelmúltban történt: a Dolgozók úti bicikliúton szembefut velem egy csapat tini, és nemhogy köszönnek, de mosolyogva kiabálják: „Jó edzést!”
Szóval úgy tűnik, a világvége még odébb van.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
