Szombathelyen vagyunk, egy vendéglátóssal beszélgetünk, aki két lábon áll (üzletileg). Két boltja van: egy klasszikus kocsma, betérő, kiszaladó emberek számára, és egy étterem, konszolidált klienseknek. Mégis kiderül, amint eljutunk a számok világába, hogy ez nem aranybánya, sőt, egyre inkább nem az. Túlélésre kell berendezkedni, vackolni, mint a pocok, és számolni, figyelve a piac reakcióit, mert semmi sem az, aminek a külső szemlélő számára látszik.
Nem nyugdíjas bérlet
Informátorom, régi ismerős, aki évtizedek óta vendéglátásból él, elsőként a kocsmáról vall. Ezt száznyolcvanezer forintért bérli, két alkalmazottat foglalkoztat, természetesen minimálbéren, az utánuk fizetendő járulék pedig újabb kilencvenezer forint. Ám ugyanennyit a zsebükbe is tesz, csak úgy feketén (Magyarország). Ötvenezer forint a havi villanyszámla, tízezer a víz, a gáz díja havi harmincezret kóstál.
Összeadjuk, ez négyszázötvenezer, és még egy kávé sem fogyott. Takarítani is kell, szemetet elvitetni, meg minden egyebet, ami amúgy egy háztartásban is szükséges, de - milyen érdekes -, ez is pénzbe kerül. A havi végösszeg (kiadási oldalon) hatszázharmincezer. Bevétel pedig még mindig nincs.
Ezen a ponton teszem fel a kérdést, hogy megéri-e? Lakonikus a válasz: nem. Van, amikor veszteséges a bolt, manapság a nullszaldó is öröm. Csak az italon nem keresek – mondja emberünk -, száz forintot kérek két deci borért, mennyit kellene eladnom, hogy az említett költséget kihozzam? – kérdi jogosan. Na, ennek nehéz utána számolni, a kanniszterek kiszámíthatatlanul mennek ide-oda.
A játékgépek hoznak valamit
Vannak a teremben játékgépek is, ezek hoznak valamit a konyhára. Tudjuk, örökös Joshi Bharat meg Mónika téma, de a valóság: egyes sapiensek ilyenekbe tömik amijük van, lelkük rajta. Ebből a kocsmáros is kap jutalékot. Nem örül neki, de kell a túléléshez a sok félőrült. De már ez sem igazán megy. Hónap elején még csak-csak akad pár elborult agyú családapa, amíg a fizetése tart, pár nap múlva azonban ennek is vége, a csilivili masinák árván villognak a következő fizetésig, már akinek van olyan. Vagy a segélyig.
Már az ivás sem megy igazán, a forgalom a nagy válsággal megcsappant, november óta mintegy húsz százalékkal. Ilyenkor kezdi vakarni a fejét a kocsmáros, kérdve magát, hogy árat emel, s ezzel vendéget riaszt, vagy árat tart akár veszteség árán is. De akkor legalább a vendégkör megmarad.
Tépelődés a válasz előtt, de érdekesnek tűnik: azt mondja kocsmárosom: amíg lehet, nem emelek. Azt nézem, a konkurencia mit lép, ha ők emelnek, akkor én nem, remélve, hogy több ember jön be hozzám. De érdekes dolgok is vannak a kocsmáros szerint. A cigaretta árának folyamatos növekedése miatt senkinek szava sincs, elkönyvelik az állam galádságának. A fröccs ötforintos drágulása már a kiszolgáló bűne.
Saját étterem
Informátorom több lábon áll, van egy saját tulajdonú étterme is, amit banki kölcsönből vett meg évekkel ezelőtt. Tizenöt millióból, s csekély a vigasz: itt nincs bérleti díj. A rezsi viszont sokkal nagyobb. Tizenegy alkalmazott dolgozik, az ő bérük havonta egymillió százezer forint, a közteher utánuk hatszázötvenezer. Ez is csak úgy, hogy minimálbéren vannak az alkalmazottak, ezen felül feketén megy a fizetés.
Ha hivatalosan csinálod, nem lehet kitermelni a profitot – mondja a tulajdonos. Mert jönnek még az egyéb költségek, amelyet nevezzünk összefoglaló néven rezsinek. Tetemes, k…a magas, szolidan idézve, és részletezve: háromszázezer a havi villanyszámla, a gáz egy százas – per hó -, mondja, az iparűzési adó ugyanennyi, a víz hetven, a szemét elvitele egy húszast kóstál, ezerben.
Most magam végzek egy gyors számolást, összegzem, és a végeredmény a kiadási oldalon: kétmillió négyszázezer, és akkor még a kiskanál sem fordult meg. Csak bennem az ütő. Pláne akkor, amikor háromszázezer forint havi ÁFA is a kalapba kerül. És akkor miért is, gondolom, és karakánul megkérdezem.
Mégis miért?
Mert ezt tanultam, ehhez értek – mondja. Régen úgy volt, hogy az italoknál százötven százalékos, az ételeknél kétszáz százalékos haszonkulccsal dolgoztunk, ezt ma már el lehet felejteni. Most olyan árat kell kiötölni, amire bejön a vendég, és ez igazán nehéz. Tehát: ma sakkozni kell, régebben számolni lehetett, most ez nem megy. Két éve egy család még gyakorta bejött vacsorázni, ma nem. Két éve az étolaj fele annyi volt, mint most, ennek az árát pedig nem lehet beépíteni az ételébe.
Nekem hetente elfogy hatvan liter – mondja -, s ezt nem rakhatom az árra. Sandán megjegyzem: azért az osztrákok falatozgatnak itt. A fenét – legyint -, elkoptak és elfogytak.
Mégis újra felteszem: akkor miért? Mert szeretem csinálni, és nincs kiút. - mondja - Ezt az éttermet akár el is adhatnám, de ki venné meg? Itt van, kínlódom vele, valahogy megélek, valahogy elvannak az alkalmazottjaim is. Feketén-fehéren: ez a mi közös bulink már, körhinta, amiből nincs kiszállás. Benne vagyok a közepében.
