Kutyaugatás. Általában csak mosolygunk rajta, hogy miért eregeti hangját ez a szőrpamacs, ám amikor a szomszéd Cézárja hajnali kettőkor áll neki rápirítani egy kóbor macskára, akkor azért nem tartjuk felhőtlenül szórakoztatónak.
Ellenben ilyenkor felmerül a kérdés: mégis mi a fenéért ugatnak annyit a kutyák? Molnár Csaba, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem korábbi etológusa pont erre kereste a választ. Míg ugyanis a háziasított kutyusoknál ez teljesen megszokott jelenség, vadon élő társaiknál ritka - ha éppen nem teljesen hiányzik -, és legfeljebb a nyüszítésig, vinnyogásig jutnak. Ezt már eddig is sokan megfigyelték, de mélyenszántó kutatásba e témában még senki nem bocsátkozott eddig - írja a Wired tudományos lap
Mivel az anatómiai különbségek a meg nem szelidített és a háziasított ebek között nem magyarázza meg az ugatási különbségeket, a magyar kutató a hipotézis nagyszerű eszközéhez folyamodott: mivel a háziállatként tenyésztett kutyák az utóbbi 50 ezer évet emberi társaságban töltötték, feltételezhető, hogy mi alakítottuk őket olyanná, hogy megfeleljenek nekünk, céljainknak, követelményeinknek. Ha viszont így van, akkor két állításnak kell igaznak lennie: egyrészt az ugatásnak a kutya belső állapotára vagy a külső környezetre vonatkozó információkkal kell szolgálnia, a másik pedig, hogy az embernek tudnia kell ezeket értelmezni.
A kutyatulajdonosok részéről mindez magától értetődőnek tűnhet. Molnár kutatásaiban azonban kitér például arra, hogy a birkapásztorok, akik érthető módon meg vannak győződve afelől, hogy felismerik saját csahosuk hangját, valójában nem tudják megkülönböztetni azt a többi terelőkutyáétól.
A játszó kutya már megszólal a saját hangján
Mindez azt is jelezhetné, hogy kutya és ember között jóval nagyobb a kommunikációs szakadék, mint azt gondolnánk, de szerencsére itt nem állt meg a kutatás. Sikerült ugyanis számítógéppel osztályozni is az egyes ugatásfajtákat - olyan attribútumok mentén, mint a hangmagasság, a harmónia vagy a hang ismétlődésének természete -, és egy algoritmust felállítani, ami szerint a riasztónak szánt kutyaugatások tényleg nagyon hasonlítanak egymásra - nem úgy azok a vakkantások, amiket az eb játék közben ad ki magából. Kutya és kutya között tehát egy önfeledt labdázás közben ütköznek ki az igazi különbségek, itt szólal meg az ő "igazi" egyéniségük.
Molnár szerint ez azért van, mert az embereknek muszáj hamar beazonosítanuk a riasztó hangokat (nem véletlenül szólal meg egy légvédelmi sziréna szerte a világban ugyanúgy), míg a játék hangjai ehhez képest alacsony jelentőséggel bírnak.
Különböző szituációkban - idegennel való találkozás, játék, és így tovább - rögzített ugatásokat visszajátszva egy kísérleti csoportnak Molnárék arra jutottak, hogy az emberek be tudják azonosítani a kontextust, megbízhatóan kitalálják a jelenetet, aminek keretében a kutya ugatni kezdett. Röviden: tényleg megértjük őket. Kár, hogy Molnár Csaba a forráscsapok elzárása miatt fontos kutatási területéről kénytelen-kelletlen átnyargalt a tudományos újságírásra, de reméljük, hallunk még felőle - hiszen még így is számos kérdés maradt megválaszolatlanul. Például befejezetlenül maradt filogenetikai fája, ami az egyes kutyafajták ugatásait rendszerezi, és evolúciós pályára helyezné azokat.
