Nagy felhők gyülekeznek a fejünk felett, amikor az egykori szombathelyi Centrum Áruház három volt dolgozójával leülünk beszélgetni az egyik Fő téri kávézó teraszára. Ragaszkodunk a teraszhoz, hiszen innen jól látni az épületet, amelyben a legendás üzlet évtizedekig működött. Néhány esőcsepp után aztán a felhők feladják, mi pedig maradunk, úgy jó két órán át.
Németh Imréné Vertetics Éva, Kovács Erika és Horváth Ildikó vállalták, hogy mesélnek arról, milyen volt „centrumos”-nak lenni. A korábbi igazgató, György Béla megromlott egészségi állapota miatt sajnos nem tudott eljönni a beszélgetésre, így volt kollégáit kérte meg, hogy helyette is nosztalgiázzanak kicsit.
Minőség elérhető áron
Miközben megkapjuk a kávét, elsőként arra vagyok kíváncsi, van-e olyan áru, amit a Centrumban vettek és a mai napig használnak. Ildikó lehúzza kabátja cipzárját és mutatja rózsaszín felsőjét:
„Ezt még ott vásároltam, szerintem több mint 40 éves, hibátlan. Most is hordom. Akkor olasz meg magyar áruk voltak, nem olyan minőségű ruhák és cipők, mint most. Híres volt a ruházati és a cipőosztály is” – mondja.
Éva a Centrum Varia étkészletet említi, ami sokaknak egy korszakot juttat eszébe. Erika pedig az első lemezjátszóját és lemezeit, amiket azóta is féltve őriz.
A Fő tér jellegzetes épületében - ahol régen a Takarékpénztár Rt. székháza volt - 1950-ben nyílt meg a megye első nagyáruháza az Állami Áruház, amely 1968-ban lett Centrum az új gazdasági mechanizmus eredményeként. Volt külön ruházati-, vegyes-, műszaki-, cipő-, játékosztály, mi több, az épületben helyet kapott órás, bőrös és harisnyaszedő is. Bár ők nem voltak „centrumosok”, de hozzátartoztak a mindennapokhoz.
„Akkoriban nem dobtuk el a harisnyát, ha felfutott, rendbe lehetett hozni” – mondja Erika, amikor látja, hogy a harisnyaszedő szót hallva meglepődöm. A ’70-es, ’80-as években élte virágkorát a Centrum, terjeszkedett is. Összeolvadt a Luxusáruházzal, majd 1976. augusztus 20-án megnyílt a második Centrum is a Derkovits-lakótelepen.
„Kiváltság volt itt dolgozni"
Szinte csak ismerősön keresztül lehetett itt álláshoz jutni. „Kiváltság volt itt dolgozni” – tudjuk meg Évától, aki 1969-ben kezdett a Fő téri Centrumban. Egy osztálytársának az édesapja a ruházati osztály vezetője volt, ő ajánlotta be az akkor 18 éves lányt. Húsz éven át dolgozott az irodán, de ha kellett, akkor bármelyik osztályon besegített a pénztárban. Főleg a „Centrum hétfőkön” volt erre szükség, amikor az akciók miatt kordonokat kellett felállítani, mert annyi volt a vevő és tolongtak az emberek.
Ildikó 1972-től egészen az 1998-as bezárásig volt alkalmazott. Édesanyja az áruház varrodájában dolgozott - ahol a ruházati osztályon vásárolt darabokat méretre igazították -, ő protezsálta be az akkori igazgatóhoz, Spitz Lászlóhoz. Két igazgatója volt a szombathelyi áruháznak, a 1980-ban években, Spitzet nyugdíjazása után György Béla váltotta.
„Én tanulóként kezdtem, aztán lettem a műszaki osztály eladója. Tanulóként is sokat kellett dolgozni, takarítani, szigorúak voltak velünk, de emberségesek, és segítettek minket az idősebbek” – meséli Erika, aki azért töltött csupán öt évet a szombathelyi Centrumban, mert a vállalat balatoni üdülőjében megismerkedett későbbi férjével, aki a debreceni Centrumban dolgozott. Erika oda ment férjhez, és pályafutását az ottani áruház műszaki osztályán folytatta.
Nem volt jellemző az elvándorlás
„Amikor György Bélának bejelentettem, hogy felmondok, mert férjhez megyek és az ország másik felébe költözöm, rögtön azt mondta: Kellett magát elengednem a Balatonra” - eleveníti fel Erika. Most is úgy gondolja élete egyik legszebb időszakát töltötte a szombathelyi üzletben.
A volt dolgozók azt mondják, a körülbelül száz fős gárdára nem volt jellemző az elvándorlás, a legtöbben évtizedeket töltöttek itt. Jó volt a társaság. A vezetőség pedig értékként tekintett a régi munkatársakra. Kirándulások, május 1-jei felvonulások, rejtvényfejtő-versenyek, névnapozások, mikulásünnepség és a felejthetetlen szilveszterek, amelyek nem valamelyik vendéglátóhelyen, hanem az áruházban, leltározással teltek.
„Amikor húsz év után a magasabb fizetésért kénytelen voltam váltani, furcsa volt, hogy szabad a szilveszter és nem kell leltároznom” – emlékezik vissza Éva, Erika pedig a névadó ünnepségeket említi, amikor az áruház köszöntötte a dolgozók babáit, a „centrumos babákat”, kisdobos nyakkendőt, ajándékokat kaptak.
Mint mondja, a műszaki osztály dolgozói nyáron, szombatonként, zárás után családostul mentek a Tófürdőre. A gyerekesek este hazaindultak, a többieknek pedig a nap a Tóvendéglőben ért véget. Úgy emlékszik, nem nagyon voltak viták, többnyire mindenki jól kijött mindenkivel, a vezetők jó légkört teremtettek. Többször elnyerték a Kiváló vállalat-díjat.
A morzsát is el kellett adni
„Mi még igazi kereskedőktől tanultuk a szakmát, azt is, hogyan kell bánni a különböző vevőtípusokkal. Pötyögős, tekerős pénztárgépet használtunk, egyesével áraztuk be a termékeket. Mindent meg kellett mutatni, csomagoltunk is. 5-6 féle spray volt, a körömlakkot és a lemosót úgy mértük ki, akárcsak a Puk kölnit meg a cukorkát, a nápolyit” - magyarázza Ildikó és a nápolyi szónál el is neveti magát. Ugyanis megtörtént, hogy a kolléganője rászólt, a morzsát se felejtse el eladni, így Ildikó a következő vásárlónak szinte az összes morzsát belemerte a zacskóba. Másnap a vevő ismét ment nápolyiért, de kérte, ne Ildikó mérje ki neki. A férfi azóta is megismeri az utcán, ahogy sokan mások is.
„Sokszor ismerősek vagyunk az embereknek, de nem tudják, honnan. Ilyenkor csak annyit mondunk, Centrum, és rögtön beugrik nekik, hogy nálunk vásároltak” – mondja Éva, a többiek pedig helyeselnek. Erikára is sokan emlékeznek, hogy például tőle vették annak idején a kemping biciklijüket.
Erika hozzáteszi: a műszaki osztályon is mindent meg kellett mutatni, nőként is tudnia kellett összeszerelni a műszaki cikkeket. Hordták ki a nagy bicikliket a raktárból, tették fel a dinamót, a lámpát, szerelték össze fél órán keresztül a vevőnek a robotgépet. De volt üvegáru és porcelán is itt.
Volt, hogy az emberek sorban álltak a banánért
„Emlékszem, az első fizetésem 850 forint volt, egy nadrágkosztüm, amit kinéztem magamnak itt 1000 forintba került, édesanyám adott kölcsön, hogy meg tudjam venni” – jut Éva eszébe, majd felidézi: ha valamilyen kurrens áru jött, félretetethették és fizetéskor vették meg. Szinte mindent itt szereztek be, sőt, egész Szombathely így volt ezzel. Éváék még emlékeznek arra is, amikor az emberek sorban álltak a banánért.
Amikor arról kérdezem őket, milyennek látják a mostani kereskedelmet, azt mondják, sokszor elkeserednek, amikor bemennek egy-egy boltba. Már szinte nincs is kommunikáció vevő és eladó között. Régen, ha valami olyat ajánlottak a vásárlónak, ami bevált, onnantól csak őket keresték az üzletben. Most vagy letámadják az embert a boltban az eladók, körbe sem tudnak nézni, vagy hozzájuk sem szólnak, a telefonjukat nyomkodják. Máshol pedig megszabják a vezetők, hogy nem lehet beszélgetni a vásárlóval. Teljesen megváltozott a kereskedelem, ahogy a szombathelyi belváros is. A Centrum fénykorában pezsgett az élet: sakkoztak az emberek a Fő téren, beszélgettek, mindent megtalált az ember, amire szüksége volt.
Ahogy beszélgetünk, sorra törnek fel az emlékek. Erika sosem felejti el, amikor tanulóként pénztárhiányt csinált. Egy köteg ötszázast a pénztárgép lezárása után nem a zsákba tett, hanem vissza a gépbe, az aprókra, de a jelentésbe beírta. Ő hazament, a többiek pedig éjfélig keresték a köteg ötszázast.
Facebook-csoportja is van a volt munkatársaknak
Harsányi Sanyi bácsit a portást is emlegetik, aki mindig megvásárolta nekik az újságokat, a lottót, nem kellett ezért kimenniük az üzletből.
„Ha Sanyi bácsi nincs, nem tudom meg, hogy nyertem egy törökországi utazást. Ugyanis beküldtem egy rejtvénymegfejtést, de annak az újságnak az volt az utolsó száma. Sanyi bácsi viszont kiderítette, hogy kik az utolsó szám nyertesei, így tudtam meg, hogy mehetek Törökországba egy hétre” – árulja el Éva.
A szombathelyi Centrum volt dolgozóinak most külön Facebook-csoportja is van, sőt, kétszer már Centrum-találkozót is szerveztek. A harmadikat őszre tervezik, bár sajnos az idősebbek közül egyre többen betegeskednek, egyre többször kell menniük temetésre is. De örülnek, amikor sikerül összeülni nosztalgiázni kicsit.
Mielőtt asztalt bontanánk, még rákérdezek az ikonikus centrumos nejlontáskára, van-e még otthon valakinek.
„Hogyne, nem is egy, de nincsenek használatban. Először sárga volt, fekete centrumos emblémával, aztán fehér, rajta narancssárga-fekete minta, de talán még kéket is gyártottak. Ennyi maradt a centrumos időkből meg az emlékeink” – mondja Erika.
Sokáig reménykedtek
Egyébként a tulajdonosok 1994-ben még bizakodók voltak, reménykedtek, hogy az időközben lejtmenetbe kezdett áruház talpra áll, felújíthatják az épületet és talán a dolgozók alacsony béreit is megemelik.
1998. március 16-án azonban arról értesültek a dolgozók, hogy az áruház két hónappal később bezár, a munkavállalókat elbocsájtják, az áruházat eladják. A vezetés többek között azért döntött az eladás mellett, mert az épület felújítására nem volt forrás. Ildikó az utolsó napról azt mondja, szörnyű volt. A dolgozók videókazettát is kaptak az utolsó munkanapjukról, a bezárásról, de ő azóta sem nézte meg a felvételeket.
A Centrum helyén több üzlet is működött már, most éppen gyógyszertár, papírbolt, drogéria, ügyfélszolgákat üzemel. Fent lakások, irodák találhatók.
Éváék szíve pedig mindig összeszorul kicsit, amikor arra járnak és eszükbe jutnak a régi szép idők.
