Valamikor régen az emberek tudták,
hogyan kell egyetértésben élni,
most a természet csendje
csak kevesekhez jut el.
/Dan George/
Vonatkoztassunk el attól, milyen zűrös napunk van, honnan rohanunk és éppen honnan késünk el, és kapcsoljunk ki néhány percre! Ha másért nem, legalább most, a Föld Napja alkalmából tegyük meg ezt. Megélni valóban nem lehet a puszta elmélkedésből, de talán értékes gondolatok születhetnek bennünk.
No meg persze kérdések. Például az, hogy vajon még meddig folytathatjuk bolygónk pusztítását, a természet rombolását? Vajon az ipar, a gazdaság, a technika fejlődésének egyenes következménye kell, hogy legyen az emberiség elkorcsosodása? Vagy talán mégis a fejünkhöz kapunk, mielőtt végképp késő lenne? Nincs túl sok időnk. Túlfeszítettük a húrt. Képtelenek vagyunk békében egymás mellett élni. Kizárólag önös érdekek mozgatnak minket, nyomulunk, idegeskedünk, fejvesztve keressük a pénzt, csak egyet felejtünk el: élni. Pénzért bármire képesek vagyunk, átgázolunk mindenen és mindenkin. Hatalmaskodunk a természet felett, miközben szinte teljesen elszakadtunk tőle. Jó úton haladunk az érzéketlenség és az elgépiesedés felé.
Furcsa. Mi, emberek, a legértelmesebb lénynek tartjuk magunkat, pedig nem vitás, hogy magunk alatt vágjuk a fát. Jó lenne végre nem úgy tenni, mintha nem vennénk észre, mi történik körülöttünk! A mostanában oly sokat emlegetett felgyorsult világ kifejezés összes negatívumát fel lehetne itt sorolni kezdve a mobilőrülettől a gyorsétkezésen át a depresszióig. Nem is beszélve eltompult érzékszerveinkről, érzékeinkről, amiket napról napra módszeresen rombolnak tovább.
Beletörődhetünk, hogy ez már csak így lesz, vagy egyszer csak felébredünk, és ízig-vérig tiltakozunk, ki-ki a maga módján. Rájövünk, hogy magunkban is érünk valamit. Képesek leszünk végre felelősséggel gondolkodni, tisztelni, szeretni, óvni egymást és a környezetünket. Akkor majd megbecsüljük a magyar földet, nem kínozunk kedvtelésből kutyát, macskát, nem hajítunk a hátunk mögé szemetet, nem dobjuk az erdőbe elromlott mosógépünket, nem mérgezzük vizeinket, nem égetünk udvarunkon műanyag flakonokat, befejezzük a mértéktelen pazarlást, s talán odáig is eljutunk, hogy megszenteljük a vasárnapot és nem egész napos fűrészelés zajával boldogítjuk a körülöttünk lakó pihenni vágyókat. Persze ha eléggé akarjuk. Csak rajtunk múlik, milyen lesz a jövő.
Tudunk-e értékeket adni a következő nemzedékeknek, tudunk-e jó példával előállni. Ki kell nyitnunk a szemünket, észre kell vennünk a Föld jelzéseit! A szélsőséges időjárási viszonyok, a savas esők, az ózonréteg elvékonyodása, az égető napsugarak, a növény- és állatfajok, ill. az élőhelyek eltűnése, a levegő szennyezettségének mértéke mind-mind arra figyelmeztet, hogy bolygónknak elege van az ember drasztikus, önkényes beavatkozásaiból. Elég az esőerdők irtásából, az atomkísérletekből, a hulladékhegyekből, a vegyi fegyverekből, a terrortámadásokból, a fertőzésekből, a génmanipulált élelmiszerekből, az állatkísérletekből, az orvvadászokból és a füstgomolyos szórakozóhelyekből is! Allergiások vagyunk, rákosok és ideggyöngék!
Pedig csak friss vizet, tiszta levegőt, jóízű kenyeret, virágos rétet és egy kis csendet kívánunk
Lehetne?
Kóródi Blanka
koszegtk_KUKAC_axelero_PONT_hu
