Pécs a Mecsek lábánál fekvő város, Baranya megyeszékhelye és a masszív népességfogyás mellett is majd minden szempontból kétszer akkora mint Szombathely. Jelenleg 140 ezer ember él itt, egyeteme és nemzeti színháza is van. Szóval, ide voltunk hivatalosak egy háromnapos találkozóra, amit rendezvényszervezők kis csoportjának tartottak.
Magad utazz, ha már szolgád sincsen!
Az utazáshoz a MÁV szolgáltatásait vettük igénybe, így az út hosszú volt és vontatott. A funkcióját viszont duplán is betöltötte, mert egyrészt eljutottunk Pécsre, másrészt rengeteg alkalmunk volt feloldani e betűszó lehetséges jelentéseit: Megint Állunk Vazze, vagy épp a Magyar Állóvasutak, ebből talán kiérződik, hogy volt némi késés a menetidőhöz képest.
A pécsi vasútállomásról kilépve kicsit lehangoló volt a kihalt környék, aztán rájöttünk, hogy valószínűleg a délutáni sziesztáját tudja le a város, ha már mediterránnak mondják. Mentalitásra csak-csak, de amúgy inkább mondanánk klasszicistának. Az apró sokk után nekivágtunk a domboknak, hogy eljussunk a belvárosi szállásunkra.
Szombathelyi deszkások nyomában
Úton az apartmanunk felé kicsit turistáskodtunk, körbesétáltuk a belvárost, ami eleinte jó ötletnek tűnt, de a domborzati viszonyok rendesen ellenünk dolgoztak. Amíg nézelődtünk, két dolog tűnt fel. Az egyik, hogy a várost ellepik az egyik szombathelyi gördeszkás csoport, az 524R matricái, másrészt, ahogy csúsztunk bele a délutánba, úgy kezdett el ébredni Pécs.
A szállást egy halálfejes alsónadrág kitűzésével foglaltuk el, mert időközben ránk is átragadt a talmi mediterrán életérzés. Mivel a vadászathoz és a gyűjtögetéshez már fáradtak voltunk, ezért a napi betevőt a Tímár utcában költöttük el. Ez volt az a pont, ahol először gondoltam azt, hogy vonat a horvát határnál rossz irányba fordult, és valahol az olasz Alpok lábánál kötöttünk ki, ritka az ennyire jó pizza Magyarországon.
Miután mindkettőnknél tele lett a tank és újra volt energiánk, elindultunk az első megbeszélésre a Király utcába. Esteledett, a teraszok kezdtek megtelni, és sokan sétálgattak a belvárosban. Pécs nappalijába belépve már ismerős arcok fogadtak, de ekkor már volt bennem egy nyugtalanító érzés, ami azonban nehezen akart a felszínre törni.
A kulturális eszmecsere után még iszogattunk kicsit, aztán irány a forgatag. Hamar beszippantott a város hangulata, mosolygós arcok tömkelege, s míg a felszín modern nagyváros képét festi elénk, addig a fölé magasodó 200 éves épületek kellemes, időutazós atmoszférát fonnak körénk. Sokkal egységesebb a városkép, mint idehaza Szombathelyen.
És akkor elvittek minket udvarolni
A második nap programja már a reggelinél elkezdődött, bár jó volt az tízórainak, mert nem kellett korán kelni, cserébe a napi első étkezésről elnevezett helyen megkezdődött az érdemi munka, hálózatépítéssel, brandinggel és mindennel, ami a tudásmegosztáshoz kell. Délben, amikor már zár a hely, nehéz volt megindulni, mert jó lett volna mindent megkóstolni.
A délután már mozgalmasabb volt, hiszen a belvároson átívelő Nyitott udvarok - Szabad terek programsorozat helyszíneit kezdtük el bejárni, amiben közintézmények és magánházak udvarai éppúgy benne voltak, mint a kocsmák, éttermek kerthelyiségei. Házhoz mentünk a sokszínű forgatagokért, mert mindenhol tematikus programok voltak, a könyvtárnál irodalomról volt szó, a kiskertben meg bográcsozás és borozás volt program.
Azt be kell vallanunk, hogy este hat magasságában kicsit lecsatlakoztunk a csoportról, mert a Mária utca egyik pizzériája, illetve az onnan kiáramló illatok érdekesebbek voltak, mint az udvarolás. Itt sem csalódtunk, bohém hangulat fogadott minket és a kis asztal mellett egy hatalmas pizzát kaptunk, persze fejenként.
A mosdó és néhány extra asztal a pincében kapott helyet, az egyik egy felszerelt pingpongasztal volt. Rá kellett döbbennem, hogy ami bő 25 évvel ezelőtt még versenyszerű sportolgatáshoz elegendő volt, az mára erőteljesen megkopott. Ami viszont megdöbbentő volt, hogy a lent lévő, éppen étkező emberek készségesen összeszedték az elpattogó labdáinkat, egy rossz szó nélkül tűrték, hogy bénázunk össze-vissza. Nem vagyok biztos abban, hogy Szombathelyen egy hasonló szituációban ne emlegetnék a Dzsungel Könyvének kígyóját a teljes nevén.
Evés után belevetettük magunkat az éjszakába, de lehet, hogy nem kellett volna. A felszabadult emberek tengerében sikerült kikötnünk egy Király utcai helyen, s bár az aznapra rendelt zenei stílus nem volt a kedvencünk, de annyira eszméletlenül jól szólt a hely, hogy azért maradtunk kicsit.
A sokkoló felismerések napja
A zárónap némi déjà vu-vel indult, ugyanaz a reggeli, ugyanaz a program, persze a téma más volt, és a csapat is megfogyatkozott egy kicsit. Ekkor már teljesen hatalmába kerített a kimondatlan érzés.
A felismerés pedig az volt, hogy Pécsben megvan mindaz, ami Szombathelyből mindennél jobban hiányzik. A két város kulturális élete inverz pályán mozog, mert míg nálunk a ‘90-évek egyfajta aranykor volt, addig az Pécsen maga volt a pusztulat, s most, hogy itt hatalmas erőfeszítések árán lehet csak megmozdítani az embereket, addig ott virágzik a város.
Ettől pedig nagyon ambivalens lett ez a pécsi kiruccanás, hiszen az, amit mi itt célként hajszolunk, az ott megvalósult és működik. De, szeretném azt hinni, hogy a folyamat Szombathelyen megfordítható, és eljön az a pont, ahol az embereknek ismét lesz igénye a tartalmasabb szórakozásra. Végül, a következő idézet jutott eszembe, ami nagyban asszociál Szombathely problémáival:
A művészet nem az, hogy meg tudunk-e rendezni egy ünnepet, hanem, hogy találunk-e olyanokat, akik örülnek neki.
- Friedrich Nietzsche
