Éppen békéscsabai rokonoknál nyaraltam a feleségemmel, s eszünkbe jutott, hogy körülnézünk az akkor még felhőtlennek tűnő Ceausescu diktátum alatt sínylődő Románia határközeli részén. Az 1980-as évek végén (is) dúlt a két ország vezetése közötti ellenségeskedés, így nem jó szemmel nézte a román nagypolitika az anyaországi magyarok megjelenését.
A reggeli órákban tűző napsütésben léptük át Gyulánál a határt. A magyar oldalon gyorsan túljutottunk az útlevél és vámvizsgálaton, s mivel csak egyetlen személyautót láttunk a román határellenőrzésnél, úgy gondoltuk, semmi idő alatt ott is végeznek velünk (no, nem fizikailag). Tévedtünk. A személyautóknak fenntartott sávban már csak mi álltunk, igaz csaknem két órát, míg foglalkoztak velünk. Így végignézhettük, hogyan megy a vámolás a hosszú sorban átkelésre váró kamionoknál.
Bejegyzés az útlevélbe
Nos, ha a kamionos nem akart fél vagy egy napot dekkolni, akkor hátrament a vámosokkal a kamion egyik csomagtartójához, ahonnan – láss csodát – csomag cigaretták, szeszes italok, divatos holmik kerültek elő, amelyek aztán az ellenőrök kezében landoltak. Nem véletlen, hogy több kamion már elhúzott a sorból, mire minket továbbengedtek. De végül is, nagyobb kötözködés nélkül – úgy tíz óra körül - utunkra bocsátottak minket is.
Irány a hajdani magyar kisváros, Nagyszalonta, az országútnak csak csúfolható úton a nagy pusztaságban. Leesett az állunk, amikor – szinte a semmiből – két határőr fiatalember tűnt elő, és leintettek bennünket. Az addig szenvedő Kispolski legalább szusszanhatott egy kicsit a nagy nyári melegben. Mentségükre legyen mondva, magyarul kérték tőlünk az útlevelünket. Kérdően egymásra néztünk, mintha azt mondtuk volna: mi ez az újabb ellenőrzés az ország belsejében? A kiskatonák egy ideig vizsgálgatták a kék könyvecskéket, majd egyikük elkezdett jegyzetelni beléjük. No, akkor még jobban ámultunk és bámultunk.
Beleírni a magyar útlevélbe? (Lehet, hogy később meg is figyeltek bennünket?) Miután visszakaptuk az útleveleket és továbbindulhattunk, még mindig háborogtunk. Mindenesetre – bár fényképezőgép volt nálunk - jobbnak láttuk, ha nem fotózunk. Akkor még nem tudtuk, milyen hálásak leszünk ennek a nem éppen jogszerű cselekedetnek, hogy útleveleinkbe román határőrök beleírták a gépkocsink típusát és rendszámát. Ugyanis egy évvel később Pozsonyban jártunk, ahol a magyarokat szintén imádó szlovák rendőrök - amíg mi vásároltunk - a közismert Prior nagyáruház közeléből elszállíttatták a gépkocsinkat. (Állítólag különböző közlekedési ürüggyel ezt már több magyarral is megtették.) Irány a rendőrség, ahol némi várakozás után találtak valakit, aki hajlandó volt magyarul értekezni velünk, és persze első kérdése az volt, hogy mi a rendszáma a kocsinknak.
Szégyen ide, szégyen oda, fejből egyikünk sem tudta. No, akkor most mi lesz? Egyszer csak beugrott nekem, hogy a román határőrök annak idején bejegyezték a rendszámot az útlevelünkbe. Elő a kis kékkel, és már könnyebbé is vált a kocsink utáni kutakodás.
Hiába kérdeztük, hogy van-e sör
Mivel az út során már nagyon szomjaztam, elhatároztam, hogy addig nem megyek haza, amíg nem iszom Romániában egy üveg vagy egy nagy korsó sört. Úgy gondoltuk, hogy ez 1989-ben nem lehet probléma. Megint tévedtünk. Miután több lesoványodott, szutykos, kéregető erdélyi kisgyereknek adtunk rágógumit és csokit, betértünk Nagyszalonta belvárosában egy tekintélyes méretű, úgymond szocreál étterembe. Sokszemélyes, fehér abrosszal leterített asztalok, klasszikus munkaruhás pincérek. S a délelőtti munkaidőben rengeteg vendég, köztük több egyenruhás rendőr- és katonatiszt. Roskadoztak az asztalok a pezsgős és konyakos üvegek alatt, de söröst egy darabot sem láttunk.
- Sörük is van? - kérdeztem az éppen mellettem elhaladó idősebb pincért. Rám nézett, mintha a beszélt nyelvet nem értené, majd magyarul válaszolt:
- Tudja hol van, uram?
- Hogyne tudnám, Romániában – válaszoltam.
- Na látja! – rekontrázott. – Uram, én már azt sem tudom, hogy néz ki a sör, nemhogy felszolgáltam volna.
Hentesüzlet hús nélkül
Na, ez nem jött be - gondoltam, amikor kijöttünk a vendéglőből. Betértünk egy közeli húsboltba. Húsboltba, hús nélkül. A különben igazi hentesüzlet képét mutató boltban bármiféle hústerméknek nyomát sem láttuk. Üres polcok és húskampók, a kiszolgálópult sarkában néhány dobozos szardínia volt egymásra hányva.
- Ez az egész választék? – kérdeztük az üzlet egyik sarkában tiszta fehér kötényben üldögélő hentest. Igaz, mitől is koszolódott volna be?
- Miért, nem elég? - kérdezett vissza ironikusan.
- Mondja, hol lehet a városban sört kapni?
- Kettőt, s könnyebbet. Menjenek át magyarba, ott ihatnak, amennyit akarnak.
- Onnan jöttünk.
- Irigylem magukat. Hát, nagyritkán a maszek cukrászdába jön üveges sör, ha szerencséjük van, ott kaphatnak.
Irány a kis cukrászda, ahol megint nem tudtuk, milyen üzletben is vagyunk. Cukrászsüteménynek, fagyinak, presszó kávénak nyoma sem volt, valami színes löttyöt kínáltak üdítőként.
- Sör? Talán Nagyváradon már kapnak – bíztatott a fiatal pultos hölgy.
Élelmiszerosztály áru nélkül
Irány Nagyvárad, a következő úti célunk amúgy is az lett volna. Egy nagyáruház közelében parkoltunk le, ahol körül is néztünk. Az élelmiszerosztálynak csak a felirat felelt meg, áru semmiféle. Az emeleteken legfeljebb silány minőségű szerszámokat és munkaruhákat lehetett kapni. Egy bicskával és egy elemlámpával ki is merítettük vásárlási szándékunkat. Ahogy a Polski felé tartottunk, hirtelen nagy tömeg verődött össze körülöttünk, alig tudtunk eljutni a kocsiig.
- Mi történt itt? – kérdeztük ámulva a közelünkben álló fejkendős asszonyságot.
- Csak, ami szokott. Biztos kolbászt hoztak az áruházba. De már nem lesz így sokáig. Érzem, hogy valami nagy dolog van készülőben.
- Miből érzi?
- Nem tudom pontosan megmondani, csak érzem, hogy valami nagy változás lesz. De inkább megyek, nem szeretik, ha magyarul beszélünk.
Soron kívül egy kazettáért
Ez idő alatt az áruház bejáratánál két hosszú sorban lökdösték egymást az emberek. Fejadagos kolbászért. De mivel én már nagyon szomjaztam, s továbbra is fenntartottam, hogy csak román sört vagyok hajlandó inni (nem románról nem is mertem álmodni). De hiába kóvályogtuk be a több mint kétszázezres nagyváros utcáit, sör sehol sem volt kapható. Mígnem megsúgta valaki, hogy a városközpontból kivezető egyik utca közepén van egy nagy családi ház, annak az udvarában csapolnak sört. Amikor a melegtől és a sok gyaloglástól megviselve odaértünk, azt láttuk, hogy tódulnak be a férfiak a kétszárnyú kapubejáraton. Odabent nem ült le senki, hanem körben állva várták, amíg a pincérek kihozzák a több korsó sört tartalmazó tálcát. Én is beálltam az egyik körbe.
Előtte azonban valaki jóindulatúan megsúgta, mi itt a módszer. Amikor a pincér odaér a tálcával, villámgyorsan le kell kapni egy korsót róla, s a pénz rádobni a tálcára. Vagyis, aki bírja, marja. Nos, alaposan rákészültem, s sikerült is az első szállítmányból lekapni egy korsónyival. Mit, korsónyival, egy fél korsóval, annak is egy részre hab volt. A minél gyorsabb kiszolgálás érdekében ugyanis minden korsó más-más mennyiségben volt sörrel feltöltve. Sörrel? Annak az ihatatlan löttynek annyi volt a köze a sörhöz, hogy hab volt a tetején. Jól megbántam, hogy egész nap koslattam utána.
Már lement a nap, amikor a forgalmas ártándi határátkelő felé vettük utunkat, búcsút intve a román valóságnak, és az akkor még hatalma csúcsán lévő diktátor népvezér, Nicolae Ceausescu mindenhol fellelhető arcképeinek. A román oldalról hosszú kocsisor várt átkelésre. Azt gondoltuk, hogy akár két órába is telhet, mire átjutunk a magyar oldalra. Az időt szórakoztatóan eltöltendő a kocsiban egy Máté Péter hangkazettát hallgattunk. Egyszer csak odasétált hozzánk egy húszas éveiben járó határőr. Megkérdezte tőlünk magyarul, hogy mit hallgatunk.
- Szeretnéd te is meghallgatni? – kérdeztem tőle.
- Persze - felelte nagy vigyorral az arcán.
Én pedig odaadtam neki a már agyonhallgatott kazettát. Zsebre tette, majd elkérte útleveleinket, bepecsételt, aztán egy laza mozdulattal kiintett bennünket a sorból, felnyittatta az ölnyi vastagságú sorompót, s átterelt bennünket a magyar oldalra. Kis román korrupció... vajon milyen lehetett a nagy?
Már jóval Ártánd után jártunk, amikor feleségem megkérdezte: mi lesz a kazettával? Ábrázatomat látván jobbnak tartotta, ha ezt a témát tovább nem feszegeti. 1989 decemberében a romániai események idején aztán eszünkbe jutott a csaknem fél évvel korábbi román utunk, és az is, hogy mit érzett meg a nagyváradi fejkendős asszonyság. Lehet, hogy már tudott valamit?
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
