Malaga repülőterét a tíz napra előre bérelt autóval elhagyva feltámad bennünk az érzés, hogy még csak most kezdődik a nyár: amerre csak a szem ellát, burjánzó növényzet terem, pálma meredezik az égnek mindenütt, a fű színe meg olyan egészségesen rikít, mintha csak katalógusba fotosoppolták volna. És szeptember van, és a nap még most is kíméletlenül ontja a sugarait - akkor is, amikor Magyarországon már régen szürkület honol. Hát igen, ennél később már csak Portugáliában bukik le a horizont mögé.
Egy soha véget nem érőnek tűnő gyorsforgalmi úton hajtunk a város közepén, vagy mellett, már ezt sem tudjuk, mert itt minden be van építve, a települések összeérnek, és van úgy, hogy csak egy körforgalom közepére elhelyezett cirádás felirat jelzi, hogy már máshol járunk. Csak robogunk előre, semmi kanyar, de amint felragyog balra tőlünk az öreg kontinens legfényesebb, legforróbb, leglebilincselőbb tengerpartja, amit nem véletlenül hívnak Costa del Solnak (a Nap partjának), azonnal rájövünk a titok nyitjára: hát miért is akart volna itt bárki beljebb építkezni, a szárazföld felé?
Laknánk bármelyikben, egyik sem hibázik
Első és legmeghatározóbb rácsodálkozásunk egyébként a délspanyol part épületeinek szólt: az összesben ott van valamiféle huncut játékosság, amire csak rájátszik, hogy a - többnyire világos színekben káprázó - házak a tájjal együtt hullámoznak, organikusan simulnak abba bele. És persze szinte mindegyiknek van erkélye, terasza. Azt már csak később tudtuk meg az egyik helyben élő magyartól, hogy nem eszik ám olyan forrón a kását, hogy minden ilyen flottul menjen, az itteni spanyolok számára például ismeretlen tényező az ereszcsatorna meg a küszöb, ami a májusi esőzésekkor szokott némi morgást okozni (hogy ez valóban így van-e, annak nem tudtunk utánajárni, a fordítva működő villanykapcsolót viszont tíz nap alatt sem szoktuk meg).
Hallottunk a helyiek hozzáállásáról is: ők velünk ellentétben nem nagyon igénylik, hogy a világ másik felére menjenek nyaralni, amit meg is értünk, bár azon a sztorin már leesett az állunk, hogy egy Benalmadenában élő lakos képes a mindössze tíz kilométerre fekvő Fuengirolára menni nyaralni, csak azért, mert ott nyáron öt fokkal kevesebb van (ezt is pletyka szinten hallottuk, senki ne vegye készpénznek, de ha még csak szóbeszéd is, már akkor is érdekes).
Egyértelmű persze az is, hogy a délspanyol terep, ami a dzsuvás lakótelep tövében felnőtt magyarként valószínűleg maga az álom, az egy helyinek teljesen szokványos dolog: láttunk az egyik leggyönyörűbb szintkülönbségnél apjával sétáló lányt, aki még csak a fejét sem fordította a tenger felé, amiről pedig azt hinnénk, hogy megunhatatlan.
Barnulni még novemberben is
Plusz adalék, hogy nyaralásunk alatt úgy éreztük, Picasso ide és Gaudi oda, a kultúrának itt nincsenek markánsabb szigetei, nem az a kozmopolita hely mint Barcelona, még este sem tudtuk, hogy hova is tudnánk elmenni minőségi, hangos zenét hallgatni. Itt a szieszta dívik, minden nap kettőtől ötig, ennél többre mintha nem is nagyon lenne igény. Bár az meg valóban elkerülhetetlen, hiszen nyáron negyven fokok tombolnak - nem véletlen, hogy a strandokon errefelé novemberig is napoznak.
Nekünk szeptemberben már szerencsénk volt, bár így is irdatlanul sugárzott a tüzes gömb a fejünk felett, azt viszont már az első nap egy üveg sangriával üdvözöltük, hogy csak negyed 9-kor bukott le a hegyek mögé. Ősszel. A Hold pedig éjszakánként olyan fehéren ragyog, hogy ha nem néznénk fel, pislákoló lámpának is hihetnénk.
De a lényeg persze a hedonizmus, elvégre ezért jön ide mindenki, messze maga mögött hagyva a mókuskereket, és a strandok mindent megadnak, amire ehhez szükség van. Míg például itthon egy-egy balatoni strandért is ki kell fizetnünk az ezer forintos felnőtt belépőt, itt ilyen sehol nincs, illetve ugyanekkora összegért bérelhetünk egészen estéig egy kényelmes, felszivacsozott napozóágyat, egy zsuppfedélhez hasonló tetejű napernyő alatt. Egyedül azokkal az afrikaiakkal kell megbirkóznunk, akik ötpercenként jönnek oda kamu Casio órát, hamis Louis Vuitton táskát és Ray Benny napszemüveget ajánlgatni.
Hal minden mennyiségben
És persze falhatjuk a helyi kiválóságot, az úgynevezett halat: egy Marbella közeli strandon ( itt) teljesen korrekt áron, 11 euróért jutottam hozzá egy adag ízletes sült lazachoz, olívaolajjal nyakon öntött salátával körítve (apropó olíva: bogyóját szinte mindenhol elénk rakták, előétel gyanánt). De a spanyol specialitásnak számító, laktató paellát is a legtöbb helyen 5 és 14 euró között árultuk. De a helyi boltokban is mindenhol több méter hosszan halpult húzódik, rajta annyi félével és fajtával, hogy nincs olyan halbarát, aki ne találna magának megfelelőt, viszonylag olcsón.
És ha már állatoknál tartunk, ne feledkezzünk meg a helyi - igaz, nem fogyasztásra ítélt - specialitásokról sem: itt a szabadon élő papagáj éppúgy megszokott, mint a falon rohangáló gyíkok.
De csak hogy ne tűnjön PR-cikknek, mert úgysem az, jegyezzük meg: azért az élet itt nem mindig játék és mese. Rengeteg például a bóvli a partok mentén, van műanyaggitártól a ronda giccses fürdőlepedőig minden, amit józan ember nem akar megvenni. Továbbá magas a munkanélküliség, és a csodálatos, kite-paradicsomnak számító Tarifán például a legmagasabb az öngyilkosok száma Spanyolországban.
Szóval ne akarjunk feltétlenül az ő helyükben lenni, akarjunk viszont legalább egy hetet ott lenni, ahol ők laknak, mert páratlan élmény lesz. Ja, és senki se feledje a naplementét! (A továbbiakban meséljenek a fotók a képgalériánkban.)
