Baritz Laura Domonkos-rendi nővér, a KETEG (Keresztény Társadalmi Elvek a Gazdaságban) alapítója, Pogátsa Zoltán, közgazdász, szociológus, az Új Egyenlőség társadalomelméleti online magazin főszerkesztője, Czibere Károly közgazdász, egyetemi tanár, a Magyar Református Szeretetszolgálat főigazgatója és Lakner Zoltán politológus, szociálpolitikus, a Jelen című közéleti hetilap főszerkesztője egy pódiumbeszélgetésben.
Ha a Baritz-Czibere páros kevésbé ismerős, akkor nem az ön készülékében van a hiba, de a Pogátsa-Lakner duó már kellően izgalmasnak tűnt, szóval elmentem a világ végére, vagyis a szombathelyi Martineum Felnőttképző Akadémiára és beültem a tartalmas kedd délutánnak ígérkező "Jóléti állam vagy Közjó?" című beszélgetésre.
Az hamar kiderült, Pogátsa Zoltán lázas beteg, ezért kihagyja az eseményt, így már kevés reményünk maradt arra, hogy ebből valami értelmes is kisüljön, de azért maradtam. Laura nővér hamar vázolta, hogy a közös pontok megtalálása a misszió, meg, hogy inkább az embert változtatná meg, nem a rendszert. Az nem derült ki, hogy a víziójában szereplő emberközpontú társadalmat miként kívánja megvalósítani egy kizsákmányoló rendszer foltozgatásával, bár talán ez volt a legkisebb baj ezen a délutánon.
A Baritz-Czibere kettős a rossz berögződések rabjaiként mantrázta a már lejárt toposzokat, Lakner meg egymagában csak a “szociálpolitikai kötelezők röviden”-t tudta előadni, ami annyira volt élvezetes, hogy bealudtam az egészen.
Nyolc óra munka, nyolc óra túlóra, nyolc óra maszekolás!
Persze, furcsa az emberi lény, amit a nővér mindenáron meg akarna változtatni, mert így félálomban is jöttek az infók, és magamban jókat mosolyogtam az olyan megjegyzéseken, hogy az emberközpontú társadalom alapja is a munka lenne, csak sajnos az nem igazán tűnt fel neki, hogy az ugyanúgy egy munka alapú társadalom.
A résztvevők az emberről, az emberi természetről igyekeztek úgy képet alkotni, hogy az embert csak egy helyettesíthető számnak tekintik a rendszerben. Így az összkép aligha fog megváltozni, ellenben az új elvárásuk az lenne, hogy az emberek örüljenek a kizsákmányolásuknak.
És, ez volt az a pont, amikor ebből a tehetetlen bagázsból nagyon kezdtem hiányolni a jó öreg Csányi Vilmost, aki Széchenyi-díjas magyar biológus, biokémikus, etológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudomány volt főszerkesztője, nem mellesleg a fő kutatási területei az állati és az emberi viselkedés, valamint a biológiai és a kulturális evolúció kérdései voltak.
Ha legalább egy előadását megnézték volna Csányinak, akkor a képet némileg árnyalhatták volna azzal, hogy az ipari forradalom nem azért találta fel a mindenkinek munkát, mert az emberiségnek erre lett volna szüksége, hanem azért, mert a fáradt és éhező embertömegek sokkal kevésbé fognak lázadni, mert másnap is be kell menni a gyárba, hogy valami kis élelmet tudjanak venni. Tehát, a kizsákmányolt embertömegek sokkal befolyásolhatóbbak, mert a napi robot mellett nincs idejük gondolkodni a világ dolgain.
Az emberi kiteljesedés célja pont ez lenne, hogy kicsit ellustuljunk, felszabadítsuk a szellemi kapacitásainkat, új ötletekkel töltsük meg a világot, mert egy napon nem a várost kell majd elhagynunk, hanem ezt az egész bolygót. Mert bármennyire sérti is ez a vegetáriánusok és vegánok érzületeit, a helyzet az, hogy az ember eredendően egy ragadozó faj, és ezzel együtt jár az is, hogy lusta.
Ebből fakad az is, hogy egyre jobb eszközöket készítettünk, hogy stratégiákat dolgoztunk ki a nagyvadak elejtéséhez, hogy elkezdtünk gyűjtögetni, földet művelni és a többi... És ez kellene, hogy elvezessen minket a személyi alapjövedelmek világába, ahol tényleg az emberi kiteljesedés kerül a középpontba, mert abban a rendszerben mindenki megkapná a havi szükségletei kielégítéséhez szükséges pénzt, viszont akik többet szeretnének ennél, azok dolgozhatnának pluszban.
Igaz, ez olyan dolgokkal járna, mint a mai társadalomban az emberekre kényszerített "nem munkák" (például a telefonos értékesítő) megszűnése, vagy hogy ismét munkának számítanának a művészetek, és máris pénzért írnának a költők.
Ehelyett kaptunk egy dicshimnuszt a közmunkaprogram tündökléséről, az öngondoskodásról és az életfogytig tartó munkáról, mert a rendszert csak így lehet fenntartani. Mondjuk elég szánalmas úgy öngondoskodásról papolni, hogy közben gyakorlatilag ellehetetlenítették azt, hogy az emberek önellátó módon, földműveléssel és állattenyésztéssel tartsák fenn magukat, mert a társadalmi értelemben vett klasszikus parasztságot felszámolták.
Az egész vitamatinének az egyetlen értelmes gondolata az oktatásügyet érintette, mert a résztvevők nagyon helyesen vették észre, hogy a mai magyar oktatási rendszer nem tudja hátránykompenzációs módon oktatni a következő generációkat, amolyan analfabéta-képzőként üzemelnek csak. Magyarországon évente 86-88 ezer gyerek születik, ebből 8-9 ezret biztosan nem tudnak rendesen megtanítani írni és olvasni az iskoláink. Igaz, egy összeszerelő-üzembe egy funkcionális analfabétánál több nem is kell.
Összességében ez egy fájdalmas másfél óra volt, sokszor agymosó toposzokkal, valódi vita és véleményütköztetés nélkül, ahol a plafon sokszor izgalmasabb volt, mint az előadók mondanivalója.
