Valakinek egyszer meg kellene kutatnia, amúgy tudományosan, mikor is váltott át a hegedűkkel, akusztikus gitárokkal játszott hagyományos blues az elektromos hangszerekkel, színpadokon játszott formájára. Persze, annyiban könnyű a válasz, hogy akkor, amikor megjelentek az elektromos hangszerek, erősítők, de nem ez az aspektus lenne fontos. Hanem az, hogy a népzenei alapokból és feszített érzelmekből merítő műfaj hogyan lépte át a határt, amikor már színpadi produkció szerepét is betölthette.
A mainstream műfajok közé tartozott
Írhatnánk most néhány nevet, akik ebben jeleskedtek, persze a messzi Ámerikában, hiszen ott kezdődött ez az egész, mégpedig a rabszolgamúlttól meggyötört négerek között. Máig él az a sztereotípia, hogy bluest csak négerek tudnak jól játszani, ami persze, mára már nem igaz.
Az viszont tény, hogy mindezt a múlt század 40-es éveinek végére, 50-as éveinek elejére kell tennünk, amikor egyébként is óriási változáson ment át a kissé pejoratív kifejezéssel könnyűzenének nevezett stílus és mozgalom. Igen, mozgalom, hiszen egyrészt több művészeti ág (képzőművészet, irodalom, színház) segített be ebbe, másrészt okozója, egyesek szerint csupán tünete volt egy hatalmas társadalmi változásnak.
Minderről már értekeztünk korábban egy Hobo Blues Band lemezt bemutató írásunkban Az örök csavargó Senkifalván – 30 éves a Hobo Blues Band 2008. September 26. 20:11 , most ennél jobban nem is mennénk bele ebbe. De egészen a 70-es évek végéig a blues, a belőle kinövő rhythm and blues a mainstream műfajok közé tartozott. Nagyszínpadi produkció lett belőle, sztárjai (nem celebjei!) lettek, milliós nagyságrendben adták el a lemezeket.
Nem szilikon!
Aztán szép lassan visszaszorult a rockzene és a populárisabb műfajok előretörésének, és hát az ízlésváltozásnak köszönhetően. Hiszen a jómódúvá vált fiatalok miért is keseregnének szájharmonika és gitár sírása mellett, amikor lehet csápolni a torzított gitárokra, vagy feneket rázni az ember legalapvetőbb ösztöneire építő discózenére?
A blues visszaszorult a klubokba, sokak szerint megtalálta az igazi helyét, rétegzene lett belőle. Vagyis él még, sőt, fejődik, amire jó példákat találunk mondjuk a Lamantin Jazz Fesztivál szokásos szerdai blues-napján, de nincs a felszínen. Utána kell menni, meg kell keresni. Mint ahogyan megtettük ezt péntek este a Malom sörözőt meglátogatva.
Ahol este háromnegyed nyolckor szinte teltház fogad, a legnagyobb helyiségben éppen a beálláson dolgozik a Cserga és Barátai zenekar. A néhány asztal mindegyikén ott a foglalt tábla, nem is találunk helyet, inkább a söntésben keressük a megoldást. Amíg csapolják sörünket, elmosolygunk a pulton talált bulvárújság címlapján, hatalmas méretekkel rendelkező szőkeség, felette a felirat: „Nem szilikon!”. Hát igen, ma már ez kell az ingerküszöb átlépéséhez.
Ide a hasonszőrűek járnak
Csergával váltunk néhány szót, mondja, hogy állandó a mozgás a zenekarban, de mindig megoldják, hiszen ők elhivatottak a műfaj iránt. Éppen ezért nem is hívják őket mindenhová, csak ahol a vájtfülűbbek gyülekeznek. Cserga egyébként meg van győződve arról, hogy egyfajta küldetést teljesít be, túlságosan sokat nem is téved, hiszen több műsoruk között van olyan, amelyik a műfaj fejlődését, van, amelyik egy-egy előadó életművét mutatja be.
Most viszont nem erről van szó, hiszen a bulinak a „Tavaszi felvágott” címet adták, ami egyértelmű, ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit. Meg is kérjük Csergát, mondjon néhány előadót, hiszen korántsem biztos, hogy minden számot felismerünk. Sorolja: Neil Joung, Z. Z. Top, Johnny Winter, Doors, Fleetwood Mac, Peter Green.
A néhány perces beszélgetés alatt megtelik a koncerthelyiség, némi fejvakarás után odakérezkedünk egy asztalhoz. Szívesen fogadnak, ez tényleg egy klub, ahová a hasonszőrűek járnak. A zenekar meglepően jól szól, nem verik szét hangerővel a sörözőt, szinte beszélgetni is lehet, amit a szomszéd helyiségben a Weöres Sándor színház két művésze meg is tesz.
Minden a helyén van
A közönség átlagéletkora olyan 35 felé közelít, meg is lepődünk, amikor két tizenéves szőke lány kucorog be a sarokba, láthatóan élvezik a fílinget. Itt mindenki haver, a csinos pincérlány biztonsággal közlekedik a tenyérnyi helyeken, a sláger itt a csapolt sör és a hely specialitásának számító velős pirítós. Mi is kóstolgatunk, kortyolgatunk, az oroszlán királyságát pólóján hirdető srác ülve kezd csápolni, barátságos, elnéző mosolyokat kap.
Az egyik zenész közben – amikor éppen nincs feladata – mellénk furakodik, aggodalmasan kérdezi, nem szól-e tompán a cucc. Mondjuk neki, hogy nem, amikor legutóbb szabadtéren hallottunk a csapatot, kevésbé volt meggyőző a megszólalás. Ő is hallgatózik egy kicsit, aztán megy vissza, szájharmonika szóló következik.
Csergáék tényleg hozzák a műfajt. Lazán, mindenféle görcs nélkül, nem játsszák túl a dolgokat, minden a helyén van. Látható élvezettel teszik mindezt, Cserga a moderátor szerepét is betölti, minden szám előtt elmondja, mikor született, összefoglalja az angol nyelvű szövegek mondanivalóját, szóval még ismeretet is terjeszt.
A másodlagos nemi jelleg
Mi is tudunk meg tőle új információkat, például, hogy 1995-ben újra akarták alakítani a legendás The Cream-et, a dobos Ginger Baker és a basszusgitáros Jack Bruce bele is ment, az eredeti gitáros, az önállóan is legendás Eric Clapton azonban nem. Így Garry Moore-t kérték fel helyettesítésére, ebből aztán született egy nagyszerű lemez, ebből is hallunk részletet. Jack Bruce neve egyébként is ismerős lehet a középkorúbb szombathelyieknek, a 80-as években kétszer is járt itt, az MSH-ban adott máig emlékezetes koncerteket.
A zenekar megidézi John Mayall-t is, akit annak idején a
blues nagy fehér bálnájának
neveztek, nesze neked sztereotípia. Aztán halljuk, hogya zenészeknél másodlagos nemi jelleg a narkózás
, hát igen, voltak néhányan, akikben nagyon sok minden bennük maradt, mert nem volt idejük kihozni önmagukból. Őket hívják úgy, hogy a rockzene nagy halottai…Egy óra zene után szünet, Csergával koccintunk, mondja, ma már nem játszanak másfél órákat, egy óra is éppen elég egy nekifutásra. „Öregszem” – teszi hozzá a negyvenes éveinek közepén járó zenész, aztán mosolygunk egyet közösen, szinte napra pontosan egyidősek vagyunk.
A szünetben rendesen felfordul a koncerthelyiségben kialakult korábbi rend, nem találjuk a helyünket, így némi folyosói ácsorgás után fájó szívvel elbúcsúzunk a Malom sörözőtől, jövő hét elején úgyis visszatérünk, Csergával közösen próbáljuk majd felidézni a 80-as évek szombathelyi blues- és rockéletét. Mindezt olvasóinkkal is megosztva a későbbiekben.
