Nemrégiben megjártam Kolozsvárt, egy fesztivál erejéig 
Medvék tánca - fesztiválozás Romániában 2013. July 24. 15:32 , 1500 kilométerrel és sok-sok órányi utazással a hátam mögött vegyes érzelmekkel tértem haza. Azt eddig nekem senki sem mondta, hogy Erdélybe menet ekkora a rumli, és a lepattantság számomra új fogalmával ismerkedem meg. Utazás szubjektíve.
Először jártam Romániában, valahogy még sosem kanyarodott úgy az élet, hogy arra vigyen az utam, én általában a nyugati hegyek felé vettem az irányt. Örömmel vágtam neki az útnak, annak ellenére, hogy tudtam nem kirándulós menet lesz. Megkaptam az ismerősöktől az útravaló intelmeket: Igyál pálinkát és fotózz szép tájakat! - a Szomszéd Néni Produkciós Iroda is ellőtte már ezt a közhelyet, sokaknak csak ennyi ugrik be Erdélyről, vagy az, hogy vissza kell csatolni, no de ebbe most ne menjünk bele, amúgy sincs Nagy-Magyarország matrica a kocsimon.
Nagy a rumli odaát
Útközben az egyik benzinkúton vettem egy National Geographic Magazint, pont az erdélyi kaszálókról volt benne szó és a gyönyörű természetről, ahol egy szimpla réten is olyan a mezei virágok közti összhang, hogy a tudósok is csodájára járnak. Elvarázsolt engem is az egyszerű ember élete, a gyönyörű fotók, a népviselet és a gazdák története. Azt is tudom, hogy ezért a látványért beljebb kell autózni az országba, a történelmi, belső Erdélybe, és mi csak egy fesztiválra megyünk, de hát addig is lesz biztos sok szép és jó - gondoltam magamban, mert azt még egy pálinkás jó barát sem említette, hogy a szép szobába vezető folyosón ekkora rumli van.
Az időzóna szerint csak egy óra a különbség, az is előrébb jár, de az érzetem mégis azt sugallta, hogy évtizedeket ugrottunk vissza az időben. A településeken áthaladva a rendezett kis házak mellett megakadt a szemem a félig leomlott épületeken, horpadt autókon, és a jólét bármilyen jelenlétét számomra abszolút nem sugalló közegen. Mindenféle rozsdás kopottság, az embert hamar lelombozza a látvány s valljuk be, hamar jobbnak is értékeli a saját környezetét.
Ott egy rozsdás traktor, ott egy törött autó, jé egy régi Dacia, az meg egy lakatlan mezőgazdasági épület, aminek beomlott a teteje, de az ép felében még dolgoznak. Ott egy tehén az út mellett, csak ki ne fusson a busz elé. Az a rozsdakupac egy hirdetőtábla lehetett? Még egy Dacia. Mi ez a sok vezeték? - kb. ezek a mondatok jártak a fejemben első körben. Aztán haladtunk szép lassan tovább, mert gyorsan nem lehet. Az utak járhatók, amiken folyamatosan előznek és előfordult az is, hogy három kocsi is ment egymás mellett. A dudát jól ismerik a helyiek.
Bádogvillák és a kábelrengeteg
Az első, igazán jellegzetes szénakazlak láttán kicsit megnyugszik a tekintetünk, jönnek a hegyek, a birkák és tehenek a domboldalon, végre elhagytuk a lepattantságot, hát ez van, a szépért meg kell küzdeni. Vártuk, hogy elérjük a Királyhágót, hiszen fotókról már ismertem, gyönyörű vidék. Előtte még átutaztunk Bánffyhunyadon, amely határában a Gábor-cigányok villáiban gyönyörködhettünk. Egy részük befejezetlen, hiányzik a vakolat, vagy az ablakok, helyenként luxusautóktól hemzsegett az udvar (BMW, Audi), de a lényeg mindegyiknél a tető, ami szimpla tetőkhöz szokott szememnek már annyira eltúlzott látvány, hogy egyensúlyozik az érdekes és a giccs határmezsgyéjén.
Itt még a vezetékek többsége oszlopokon fut, villany, telefon, kábeltévé, internet, s ahogy olvastam, ha jön az új szolgáltató, akkor jön vele az új kábel is. Egy kisebb településen átlagosan 15-20 kábel fut át egy oszlopon. Néha már úgy éreztem magam, mintha egy kábelgyár raktárában rám omlott volna egy egész polcsor. Nehéz megszokni, nem szép látvány.
Királyhágó és ellenszenv?
Inkább visszamerültem a magazinba, sokkal szebb látványt nyújtott az erdélyi riport. A Királyhágóra érve nem is foglalkoztam az ajándékboltvárossal, a koszos parkolóval, szinte szemellenzőkkel siettem a kilátóhoz, a látvány pedig feledtete az addig tapasztaltakat, végre elhittem, hogy tényleg szép. Ezért a látványért pedig meg kell küzdeni a kilométerekkel.
Sokszor olvastam, hogy akad némi ellenszenv a románok és a magyarok közt. Csak átutaztam, nem tudtam ezt megítélni, de volt egy érdekes eset. Egy benzinkúton megpihenve ásványvizet vettem és vásárlása után kértem a kutas hölgytől (magyarul) a WC kulcsát, először románul válaszolt. Áttérve angolra elmondta, hogy valaki elkérte a kulcsot és elvitte, így nem tudja odaadni. Ezek után kértem a női mosdó kulcsát, de állítólag azt is elvitték.
Nyilván egy forgalmas út melletti benzinkúton, ahol sorban állnak meg az utazók nincs pótkulcs, vagy nem nyittatják rögtön ki a mosdóajtót. Nem látok rémeket, de szerintem ott volt a kulcs, ha pedig mégis igaz a sztori, akkor bocsánat, de síkagyúak. Ennyi erővel elkérhetem a kulcsot, tüzet rakhatok a mosdóban, bezárhatok oda három lovat, vagy akármi, nekik meg nincs kulcsuk. Aztán ott az ellenpélda, egy kolozsvári MOL kúton nem volt elég apróm, de így is megkaptam az üdítőmet és a WC-t is használhattam, mosolyogva, magyarul köszöntek el tőlem.
Szép város Kolozsvár
Csak kár, hogy nem láttam sokat. A város mellett fesztiváloztunk, éjjel mentünk be a szállásra, s korán reggel jöttünk el. A GPS nem a történelmi, szép városrészen át vezetett minket, így nem győzött meg. A Googleben látott képek alapján tudom, hogy azért szép hely. Csak lepattantságot és laza embereket láttam, olyanokat akik parkokban és a folyó mellett akármilyen körzetben, simán fürdőruhára vetkőzve piknikeznek, napoznak. Egyszer elmennék oda amolyan kirándulósan is, megnézve rendesen szépségeit, s utána folytatnám utam a havasokra, a Hargitára s a híres szép tájakra.
Hazafelé ugyanaz az útvonal, ugyanazzal a látvánnyal, mint fentebb írtam. Lehet csak mi választottunk rosszul és tíz kilométerrel feljebb csodás utakon járhattunk volna, ahol minden sarkon vizuális orgazmusunk lett volna, nem tudom. Mi maradtunk a kopott vidéken, amely néha gyönyörű völgyeket mutat birkanyájakkal, zöldellő dombokkal, néha pedig ötven éve készült, mára már pergő festésű kapukat, házakból lett putrikat és azokat a szörnyű kábeleket.
Ne higgyék, hogy szidom, csak volt egy utam oda-vissza, első tapasztalat a szomszédból. Én koppantam, mert nem erre számítottam, mert senki sem említette, hogy a szép, a gyönyörű, a történelmi és páratlan szobába vezető folyosón ekkora rumli van. Ne koppanjanak, vigyék magukkal a National Geographic riportját, és fel se nézzenek belőle a Királyhágóig! Vagy egyszerűen aludják át az utat, én is jobban tettem volna, ha ezt teszem.
