Lehet vitatkozni azon, hogy Alföldi Róbert rendezésével a mélybe zuhant, vagy épp életmentő vérátömlesztésen esett át harminc éve töretlenül népszerű nemzeti rock-eposzunk, az István a király. Én mindenesetre hálás vagyok az RTL Klubnak, hogy tegnap este, augusztus 20-án bevállalta ezt a rendezést, és ország-világnak megmutatta, lehet így is színházat csinálni. Okosan, tehetséggel, magas minőségben, élő figurákkal, túllépve az unalomba fulladó adaptációk garmadáján.
Elszoktam a kertévéktől, ezért csöppet dühített, hogy az RTL már tíz perc után egy reklámblokkal öklözött bele a gyomromba. De aztán meglepő önmérsékletet tanúsítottak, szokatlanul sokáig hagyták egyben futni a rockoperát. Dicséretként mondom: a tűzijáték köztévés bénázása után (külön cikket megérne) a kereskedelmi csatorna több kamerával, – plánokkal és kocsizásokkal megfejelt ügyes tv-s megoldásokkal - értő módon nyúlt az előadáshoz. A produkciót mozifilmként is piacra lehetne dobni (mint anno a Koltai-félét), ha van ennek valahol piaca.
Hálás vagyok szerzőpárosnak, hogy harminc év után merték a minőséget választani, Alföldivel társultak, és nem megint egy nemzeti tablóképfestő rendezővel álltak össze. Meglátták, hogy Alföldi izgalmas, korszerű alkotó, akinél megfelelőbb rendezőt erre a jubileumi szegedi szabadtéri előadásra keresve sem találtak volna.
Aki akar, fanyaloghat persze azon, Viktor Máténak Asztrikként például micsoda orgánuma volt, László Zsolté meg sem közelíti. Színészként őt azonban a legjobbak közé sorolom, pap-diktátorként is magas minőséget hoz, amit csinál, nálam mindent visz. Ha hang, abban Stohl Andrásé sem tökéletes, nyomába sem érhet Vikidálnak – de nem is ezt vártam tőle. Stohl is remek mesterember - aki színházban látta, az tudja - sokat rontottak rajta a csatornák és a bulvárszereplés, de Koppányként izzó szemű és lehengerlő.
Nálam István, azaz Feke Pál lóg ki a sorból, tökéletes az orgánuma, de karakterében puhányabb a kelleténél, nem győz meg. Más színházat képvisel, mint Udvaros Dorottya vagy Novák Péter (ő is jó), hogy Blaskó Péterről ne is beszéljünk, akit krónikásként szintén csak dicsérni lehet.
A színpadkép telitalálat, a koronaszerű díszletelemmel a közepén, amely a legvégén aztán magába zárja hőseit. Az élő koronára felkerül a kereszt, előtte pedig Géza, a krónikás, mint Hamlet apjának szelleme, egyedül bolyong tovább – zseniálisan szép
Ahogy az is – most is felröhögök – amikor az IK 1983 rendszámú Trabantból kiszáll Varga Miklós és Nagy Feró (hóna alatt autóstáskát szorongatva), két bácsika, akik regösként, naiv lélekkel papírzászlócskákat lengetnek az uralkodónak – önmaguk húsz-harminc évvel ezelőtti karaktereinek kifigurázásai. Ellenpontként az IK 2013 luxus Mercedesszel Gizella (Radnay Csilla) érkezik.
Alföldi, ezt mondanom sem kell, friss és teljességgel közhelymentes. A selejtes (valamiért nemzetinek gondolt) kliséktől, az üres pátosztól megszabadított darabot állít elénk, ugyanakkor mérsékelt is. Nem pörgeti túl a produkciót, és nem ragadják el az indulatai. Tempósan, átgondoltan teszi a dolgát. Ott húzza meg az erővonalakat, ahol kell, élesebben, mint az ősopusz, 1983-ból.
Ugyanakkor hű marad Szörényi-Bródy szellemiségéhez, csak jobban mer kérdő- felkiáltó- és zárójeleket használni. Keserűbb is, a sorok közt ott van az „elmúlthúszév” csődje, a közélet iránti csömörünk, a kisszerű kis- és nagyemberektől való undorunk. Nem lepődünk meg azon sem, hogy német lovagok egy része SS-tisztnek van öltöztetve, a másik fele meg uniós békefenntartónak. Otthonosan mozgunk Alföldi világában, értjük mi miért, mit jelent.
Nagyon tudunk örülni mindennek: a miénk, harminc év után is él.
