Akkor legközelebb a Gyulánál. Időben gyere, megiszunk egy-két bambit.
A Falco-szurkolók még manapság is gyakran búcsúznak egymástól hasonló mondatok kíséretében. A csapat ugyan 2006-ban tágasabbra cserélte korábbi otthonát, a törzsközönség azonban maradt. Nemcsak a meccseken, hanem a Sugár úti kiscsarnokkal szimbiózisban élő büfében is. Szabó Gyula boltja mindenképpen legendás helyszíne a szombathelyi kosárlabdaéletnek, ebben a minőségében pedig számunkra kihagyhatatlan terep. Mikor belépünk, rögtön észrevesszük, hogy a vendéglátóegység falai rengeteg múltbéli emléket idéznek: a fotókról, plakátokról olyan korábbi klasszisok mosolyognak vissza ránk, mint például Dzunics, Pankár, Wiley, vagy éppen Mujanovics. Már ekkor érezzük, a főnökkel nem lesz nehéz megtalálni a közös nevezőt.Minden a Falcóval kezdődött
Gyertek beljebb fiúk, nyújtja a kezét megérkezésünkkor vendéglátónk. Nem készültem, teszi hozzá nevetve. Én azért igen, jegyzem meg, bár talán hagyjuk is az ilyenkor megszokott interjú sablonjait, csak úgy beszélgessünk inkább. A főnököt egyetértő bólintása után elsőként arról kérdezem, mióta üzemelteti a büfét? Úgy emlékszem a dátumra, mintha ma lett volna, válaszolja. 1997. augusztus 27-én nyitottunk. A Falco egy négycsapatos felkészülési tornát rendezett aznap. Azt már ne kérdezd, hogy mi lett az eredmény, nagy volt itt a kavarodás akkor, osztja meg 15 évvel ezelőtti emlékeit Szabó Gyula.
Milyen sportokat kedvel? Foci, kosárlabda, kézilabda, de megnézzük az atlétikát is, mindegy, csak legyen benne magyar versenyző, feleli. Amikor idejöttünk, még meg tudtam engedni magamnak, hogy egy kis aprópénzzel, és 1-2 láda sörrel támogassam a Spari megyei bajnokságban szereplő focistáit. De szerettem a röplabdásokat is, róluk is vannak fotóink, mutat a falra a szurkolók által többnyire csak Gyula bá'-nak hívott vendéglátós.
A mai napig is gyakran betérnek a kosarasok? A mostaniak közül Lacika ( Kálmán László) szinte minden nap megfordul itt, vágja rá. A régi világban, amikor még a kiscsarnokban voltak a meccsek, rengeteg időt töltöttek nálunk a fiúk, folytatja. Kiültek a teraszra, megittak egy fél liter üdítőt, vagy egy sört. Az elmúlt években sok kiváló játékos pattogtatott a sárga-fekete szerelésben, morfondírozom félhangosan.
A barátságos Wiley és egy feledhetetlen legénybúcsú története
Emlékszem, mondja tovább vendéglátónk, Wiley hihetetlen figura volt, barátkozott, pacsizott a fiatalokkal, Dzunics szimpatikus, de hallgatag, Mujke ( Samir Mujanovics) pedig igazi életvidám gyerek volt. Nagyon kedveltem Walke Karcsit, ő igazi társasági ember volt, de szerettük Feigl Imit és Pankár Tibit is. Földi „Sutyi” gyakran ideült a fiúk közé, egyben tartotta a társaságot, az volt a célja, hogy igazi közösséget építsen, vélekedik Szabó Gyula.
Később, immár a terasz kellemes árnyékában arról ejtünk szót, hogy a vendéglátósnak rengeteg élménye fűződik a játékosokhoz. Máig feledhetetlen Walke Karcsi legénybúcsúja, mondja. Régen volt, több mint tíz éve talán. A fiúk már nagyon jó hangulatban voltak, és mindenhogyan zenészt kellett szereznem nekik. A Kemping étteremből még megvoltak a kapcsolataim, így sikerült keríteni egy harmonikást. Azzal nagy sikert arattunk. Itt volt akkor az egész csapat, meg a nagyon bennfentes szurkolók.
A mostaniak is nagy eredményt értek el, váltok egy kicsit témát. Így igaz, gyönyörű eredményt, helyesel Szabó Gyula. El kell ismerni, a Szolnok most jobb volt. Néztem a közvetítést, és az volt az érzésem, hogy szinte akkor dobnak hármast, amikor csak akarnak. Kicsit azért sajnálom, hogy nem arany lett. Nem is tudom, mi lesz, ha Lacika visszavonul. Ha megnézed, amikor nem tudott játszani, hiányzott a rutin, meg az igazi irányítójáték a pályáról, szakmázgat a főnök. Szerintem egy évet még bevállal, mondom bizakodva. Nagyon remélem, be kell, hogy vállaljon, ad igazat Gyula bá’.
A vendégnek nem kell nagy embernek lennie ahhoz, hogy szeressék
Azt tippelem, korábban biztosan belekóstolt egy-két sportágba, vetem közbe. Hogyne, vágja rá vendéglátónk. 1965-66-ban Győrben úsztam, majd a MÁV DAC-ban fociztam, ’67-ben elkerültem Tapolcára, ott egy újabb fél évet fociztam. Pincértanulóként viszont jött a munka, és így vége szakadt a sportolásnak.
Született vendéglátós? Igen, feleli, korábban 12 évig a Kemping éttermet vittük. Édesapám és nagyapám is vendéglátós volt. A fiaim viszont jelenleg úgy tűnik, nem viszik tovább ezt a szakmát. A kisebbik szalag mellett dolgozik, a nagyobbik pedig borász Pesten.
Látom, szinte baráti kapcsolatban van a vendégekkel, jegyzem meg. Mi kell ahhoz, hogy ilyen hangulatban működjön a bolt? Szeretni kell a vendégeket, állítja határozottan Szabó Gyula. Na, meg ismerni is. Van például egy törzsvendégünk, aki ha bejön, már tudom, hogy készíthetem is neki a két deci vörös fröccsöt. Hiába, a 15 év, az mégiscsak 15 év. Ennyi idő alatt az ember megismeri a vendégek szokásait, igényeit. Egyébként járnak ide komoly értelmiségiek, meg egyszerű munkások is. Barátaimnak tartom mindegyiküket, lehet rájuk számítani. Azt gondolom, a vendégnek nem kell nagy embernek lennie ahhoz, hogy szeressük.
Ebből ma már nem lehet meggazdagodni
A mai gazdasági helyzetben egy ilyen hely üzemeltetéséből nem lehet meggazdagodni, folytatja a főnök. A rendezvényeken kívül van 25-30 állandó vendégünk, belőlük élünk, szerényen. Igaz, a gyerekeink már felnőttek, BMW-t meg nem akarok venni, viccelődik. Ettől függetlenül nagyon szeretjük a boltot, és keményen dolgozunk azért, hogy itt maradhassunk. Minden nap négykor kelek, majd pár óra elteltével a nejem vált. Délután pedig ismét rajtam a sor. Most már itt éljük az életünket, pillant körbe vendéglátónk a teraszon. Az elmúlt 15 évben nem tudtam például bútort cserélni, de azért nézd meg, így is rendben van a hely. Az a legnagyobb problémám, hogy a július és az augusztus olyan észrevétlenül telik el, mintha nem is lenne. Ráadásul az Unihallnak is magas bérleti díjat kell fizetnünk.
Mikor megépült az Aréna, azt ígérték, rendezvény, rendezvény hátán lesz itt. Hát, nem lett, csóválja a fejét a főnök. Pedig logikus, ahol tömeg van, ott van forgalom is. Az utóbbi években azonban nagyot változott a világ. Mostanában, ha esetleg van egy-egy komoly-, vagy könnyűzenei koncert, akkor a végét követően azonnal mennek haza az emberek.
A pénzhiány, vagy a társasági élet iránti közömbösség az oka? Nagy fájdalom azt látni, hogy az embereknek nincs pénzük, válaszolja kérdésemre Szabó Gyula. A mai árak mellett könyvelünk el olyan forgalmat, mint 10 évvel ezelőtt. Persze nem csoda, egy rendes kör ma már háromezer forint körül van: három pálinka 1800, három sör 1260 forint, és ha még kérnek három szendvicset is, az újabb 300 forint.
Még három év van hátra a szerződésből
Mostanában egyébként a röviditalok közül nagyon megy a kisüsti pálinka, térünk át a fogyasztói szokásokra. Van többféle sörünk, de lellei borokat, kommersz konyakot, illetve pezsgőt is választhat a vendég, na meg persze többféle üdítőt és kávét. A rendezvényekre szendvicseket is készítünk. Fent két egyágyas és két kétágyas szobánk van, azokhoz úgynevezett kontinentális reggelit biztosítunk.
44 évesen jöttem ide. Még van három év az Unihall-al kötött szerződésemből, és utána éppen elvonulok nyugdíjba. Szép volt, jó volt, de hosszú volt, vonja meg a mérleget Szabó Gyula. Megöregedtünk. Megkérdem: három év múlva nem is folytatná? Még nem tudom, meglátjuk, mi lesz, gondolkodik el.
A folytatásban aztán újfent visszatérünk a sporthoz (mi máshoz?), vendéglátónk például azt is elárulja, nagyon kedveli Dzsudzsák Balázs játékát, és egyelőre megtippelni sem tudja, hogy ki nyerheti meg a foci Eb-t, mivel annyi jó csapat vesz részt a kontinenstornán. Csak ősztől Szombathelynek is legyen egy jó csapata sárga-feketében, zárom lassan a beszélgetést. Bizony, mert annál nincs is nagyobb öröm, ha egy győzelem után boldogan jönnek át a drukkerek. Olyankor jó nézni őket, órákig van miről beszélniük, feleli Szabó Gyula. Egyetértően bólintok, aztán jön a kézfogás. Ha erre jársz, gyere máskor is, mondja végül. Úgy lesz.
