Nem ismertem. De találkoztam vele. Az életünk csak néhány óra időtartamára kereszteződött. Fiatal volt, és keresett. Mindannyian keresünk ebben a világban. Van, aki magának, van, aki másoknak is. A halál természetes vége keresésünknek, mégis hiányt és fájdalmat táplál bennünk. A halálhírre előbb ostoba kérdések születnek bennünk: miért? miért éppen ő? hogyan?; aztán lassan, fokozatosan és egyre erőteljesebben a visszafordíthatatlanság kétségbeesése marja tudatunkat, lelkünket.
Fiatal volt, és egészséges. Az utat kerste, az eszmét, a teljességet a világban, a természetben, a hegyekben - önmagában. Nem csak önmaga számára.
Láttam a filmjét. Sok más film között. Megszólított tisztaságával, érettségével. A többi film pörgött, vibrált, villódzott; színeivel, vágásaival mai világunk hű, tehetséges rabja volt. Közvetítette a mindennapok ízét, bajait, kavalkádját, csodáit. Az ő filmjével kiléptünk ebből a körből valami másba. Az úton kapaszkodtunk vele a hóban, kerülgettük a sziklákat, éreztük az éles, friss hegyi levegőt, láttuk a lenyűgöző tájat, hallottuk higgadt, nyugodt hangú gondolatait. S az út végén a kamerával együtt a tekintetünk egy hegycsúcsra szegeződött. A csúcson egy kereszt állt.
Fiatal volt, a fiam lehetett volna.
zalan96_KUKAC_freemail_PONT_hu
Vonatkozó cikkünk:
A hegy, jövőre is ott lesz! - Miért kell meghalni, ha nem muszáj?!
A Hochtor-i hegymászó-baleset, ahogy valójában történt
Szombathelyi fiú tragédiája az Alpokban
