Tegnap a hazai mezőny állását vettük szemügyre, most nézzük meg, hogy mi újság az „idegen nyelvű” filmek világában! Kezdjük azonnal egy, a filmek világában közismert ténnyel - a filmkultúra kettősségével, azaz a szórakoztató tömegfilm, műfaji film és a művészi, szerzői film párhuzamosságával, egymás mellett élésével. Kell-e szemléletesebb, ráadásul általunk most aztán tényleg nagyon közelről megítélhető bizonyíték arra, hogy „nem ugyanazt a filmet nézzük”, mint a következő véletlen írta tény: az Amerikai Egyesült Államokban ugyanazon a napon került mozikba a pokoli erejű marketing-gépezettel, filmpiaci nehéztüzérséggel és szőnyegbombázással felvezetett Star wars - Az ébredő erő és Nemes Jeles Lászlóék Saul fia című alkotása (ami meg a küszöbön álló díjosztó szezon legnagyobb szerzői-művészfilmes favoritja)?
Úgyhogy szinte kottázni lehetne, hogy az alábbiakban csak minden második sor lesz érdekes annak, aki (majdnem) csak kizárólag szórakozni, izgulni elrévedni vagy borzongani jár moziba a populáris filmgyártás valamelyik termékét fogyasztani, és annak aki meg tükörbenézésért és iránytűért látogat oda a legújabb art-mozi bemutatóra, egy aktuális kulturálisan is izgalmas szerzői cuccért és kedvenc rendezője aktuális dobását begyűjteni. Ja, és szögezzünk le még néhány, az idei filmtermés szövegkörnyezetét jelentő sarokpontot! Például, hogy fikció-túltermelés van, vagyis egyre több a jó és a minőségi alkotás. Meg hogy a mozitermekben elérhető darabok mellett ma már egyértelműen egyenrangú versenytárs lett a televízió (sőt lassan az Internet) a maga hosszabb-rövidebb minőségi sorozataival. (Rengeteg ember van, akinek nem is világos - és miért meg minek is lenne? -, hogy azok ott nem egészen úgy filmek, mint ezek itt a vásznakon).
Film-univerzum über alles
Az álomgyári alaplogikából (győztes csapaton ne változtass! - vagyis, ha valami egyszer siker volt, akkor a rókáról még a nyolcadik bőrt is igyekezz lehúzni) szükségszerűen következik az, amit már évek óta láthatunk: nem egyszerűen folytatásokat, másolásokat, műfaji trendeket kiaknázó/folytató és elmélyítő, néha ki is herélő cuccokat tol elénk Hollywood és szórakoztatóipar. Egyre inkább komplett fikciós univerzumokban megy a gondolkodás. Megspékelve a dolgot természetesen mindennek a filmipari, piaci aspektusával: a trilógiák és filmes szériák után előzmény- és utózmány-sztorik, mellékkarakterek párhuzamos történetei, tévés folytatások és animációs verziók, könyvek és játékprogram-változatok, matricás albumok és Happy meal menük, pólók és alsónadrágok, kulcstartók és funkciós vagy funkciótlan kacatok elképzelhetetlen légiói - mind-mind a pénztárcánkra vadászva.
Az idei év egyik legnagyobb tanulsága talán éppen az, hogy ennek valahol azért kemény határai vannak. A közönség telítődik is néha, és nem olyan hülye, hogy mindenre vevő legyen. A Marvel-hurrikán például most már évek óta tombol a vásznakon (és még koránt sincsen vége!). De azért bizonyos filmek egyre inkább csak a fanatikus - és egyes elemzések szerint egyre fiatalabb, egyre éretlenebb, egyre kevésbé mély ízléssel rendelkező - rajongók körében okoznak izgalmat. Az alkotók és a gyártók, a producerek elszámítják magukat: biztosak abban, hogy a sztorik mögötti, régebb óta létező vagy rajongói kultuszt eredményező mitológia önmagában eladja majd az árut. Ez az igénytelen és téves hozzáállás elég szépen megmagyarázza az idei év nagy buktáit, vagy a kezdeti várakozás és lelkesedés után megbicsaklott közönség-reagálásokat, esetleg az utólagos erős fanyalgást: Terminátor - Genisys, Jurassic world, Antman - A hangya, James Bond - Spectre, Az éhezők viadala záró része.
A harag útja a siker útján
Ellenpéldák is akadtak azért. Korrekt és az egész széria egyik legélvezhetőbb dobása lett az új Mission impossible (a Titkos nemzet), magasan a nagyon hervadt-enervált és öncélú első rész felett áll meglátásom szerint a Bosszúállók - Ultron kora. És persze ezen a pályán futott be az idei év legjobb tömegfilmje is, egy régi klasszikus mítosz elementáris erejű folytatása - a Mad Max - A harag útja. Ami a maga nemében tökéletes akció-orgiának minősíthető darab, ahol a film második percében úgy lépnek tövig a gázra, hogy azt még fokozni is képesek. Ja, és egy olyan látványában, mitológiájában és mögöttes kulturális üzeneteiben egyszerre alaposan átgondolt és magas szinten kivitelezett műfaji filmről beszélünk, ami még egy eddig biztosnak hitt paradoxont is meghaladott: a zömmel elfajzott férfiak uralta világában a megváltásig tartó hajszát és öldöklést úgy mutatja be, hogy akciós nyelvezete még a feminista filmítészek Bechdel-tesztjén se akadjon fenn feltétlenül!
Az év vége sokak által másfél évtizede, az elkötelezett rajongók által pedig az első trilógia óta várt bemutatójának értékelésével magam még hónapokig várnék. Bár minden tiszteletem George Lucasé és munkatársaié, az Ébredő erő értékeléséhez kicsit múlnia kell majd annak a hisztériának és tömegnyomásnak, ami a filmet részben a marketinggépezete, részben pedig fanatikus hívei és a kíváncsi közönség által most azonnal övezi. De hát végül is így van ez rendjén, hiszen mégis a filmtörténet legnagyobb mozis mítoszáról van szó! (Csak csendben jegyzem meg: ha igazak a hírek és a Disney tényleg univerzumépítésbe kezd a 4 milliárdos befektetés kiaknázásáért, akkor azért a rajongók helyében én elkezdeném félteni a mítosz autentikusságát és minőségét. De persze láttunk már karón varjút: ki a fene gondolta például, hogy a Pókember-reboot első darabja magasan jobb lesz, mint bármelyik adaptáció addig, vagy hogy Batmanről igazán erőset is lehet mondani Nolan-módra stb.)
Az agymanók átmennek a kémek hídján Mexikóba, a vadonba
Aztán persze Hollywood is képes minőséget adni - akár teljesen váratlanul is. Az utóbbi években többször kétséges színvonalon dolgozó Ridley Scott részben nálunk forgatott Mentőexpedíció-ja méltán lesz ott a nagy díjaknál legalább a jelölések között. Spielberg mester pedig A kémek hídjá-val az utóbbi évtizede és az egész életműve egyik legnívósabb old school darabját rakta elénk a hidegháború egy eddig el nem mesélt kisemberes sztorijával és két zseniális színésszel ( Tom Hanks és a szovjet kémet alakító Mark Rylance). Vagy itt van a szerintem azért nem annyira mély és revelatív, de mindenképpen figyelemre méltó Ex machina (a Part-ot író Alex Garland személyes felvezetésében). A Pixar Stúdió elkészítette minden idők egyik legintelligensebb és ugyanakkor végtelenül szórakoztató, lélektani ismeretterjesztésnek sem utolsó animációs moziját ( Agymanók). Nagoyt futott még az egyik legérdekesebb női eszmélés-regény adaptációja egy erőssé váló és bakancsos Reese Whitherspoon-nal ( Vadon). Vagy az év talán egyik legerősebb, megrázó erejű akciós drámája, a Sicario.
Akit mindez a fenti nem érdekel, annak itt volt idén is a világmozi ezernyi bivalyerős, autentikus darabja - és szokás szerint nem csak a nagy és erős filmgyártásokból, meghatározó kultúrákból, hanem a kisvilágokként elkönyvelt „perifériás” filmgyártások termékei is. A spanyol Mocsárvidék, a francia Csajkor és Deephan, a Samba és a Bazi nagy francia lagzik (mindegyik jelentősen árnyalhatja egyesek elvakult idegengyűlöletét és megmutathatják nekik, hogy hisztérikus plakátkampányon, terroristázáson és petíciózáson túl is lehet gondolni valamit a bevándorlókról és a multikultiról). Még nem ért le Szombathelyre, de tessék majd figyelni a német Victoria amúgy is bravúrosan megcsinált (140 perc vágatlanul!) társadalomkritikus thrillerére, vagy az izlandi Kosok-ra, Sorrentino már nálunk is futó Ifjúságá-ra.
Hosszú futásukra számíthattunk idén
Aztán a itt van nekünk a romantikus 45 év, vagy az angol kisrealista gengszter-eposz a nagyszerű Tom Hardy kettős alakításával ( Legenda). A skandinávok is jelezték, hogy nem mentek haza búslakodni és magukban iszogatni: Fácángyilkosok. Történelmi drámának itt van még az Eichmann-perről készült korrekt angol Az Eichman show. És mivel Amerika elsőre mindig csak Hollywood, ezért ide, a csemegék és az ezerarcú világ ezernyi filmes gyönyörűsége közé sorolhatjuk be a Sundance Filmfesztivál függetlenfilmes jenki üdvöskéjét, az Én, Earl és a lány, aki meg fog halni-t is. Végül pedig, hogy a jelentősebb dokumentumfilmeket se felejtsük: ha még nem volt meg, akkor tessék szíves lenni begyűjteni Wenderstől A föld sójá-t ( Sebastiano Salgado fotóriporterről), az Amy-t Amy Winehouse megrázó és elgondolkodtató tragédiájáról, a totális megfigyelések leleplezőjéről Edward Snowdenről készült Citizenfour-t. Vagy majd nagyon-nagyon érdemes lesz odafigyelni, ha végre egy forgalmazó kedvet kap az egykori indonéziai mészárlások megdöbbentő erejű krónikájához ( A csend képe)!Szóval virágzik a száz virág - ne panaszkodjunk, ugye? Hanem tessék ebbe a mindenfélébe most bekapcsolni a Saul fiá-t! És kihúzni magunkat az alkotók nevében is - a magyar mozi partiban van a világgal - de még mennyire...
