A közelmúlt és a kortárs Távol-Kelet
október 3. WONG KAR-WAI: SZERELEMRE HANGOLVA
(2000) hongkongi
október 10. LOU YE: EGY SZIRÉN SZERELME - SUZHOU FOLYÓ
(2000) kínai
A feltörekvő Irán filmművészete
október 17. MAKHMALBAF: GABBEH
(1996) iráni-francia
október 31. KIAROSTAMI: A CSERESZNYE ÍZE
(1997) iráni
november 7. PANAHI: TÜKÖR
(1997) iráni
november 14. PANAHI: A KÖR
(2000) iráni
A Kelet motívumai nyugati és kommersz filmekben
november 21. JARMUSCH: SZELLEMKUTYA
(1999) amerikai
november 28. LEE: TIGRIS ÉS SÁRKÁNY
(2000) kínai-tajvani-amerikai
december 5. ZEITOUN: YAMAKASI
(2000) francia
december 12. WISIT SASANATIENG: A FEKETE TIGRIS KÖNNYEI
(2001) thaiföldi
Bevezető:
Igazi filmcsemegét, egy egész földrész gondolkodás- és érzésmódjába való betekintést kap az, aki megtiszteli az ázsiai kortárs film itthon elérhető mozgóképeiből álló mustránkat. Legutóbb majdnem évtizede kínált nézőinek keleti filmekből összeállított sorozatot a Szombathelyi Örökmozgó. Akkor a japán mozi klasszikus alkotásaiból raktunk össze válogatást, amely a modern művészfilm nyelvén fogalmazott történeteivel adott betekintést a Távol-Kelet meghatározó kultúrájának saját történelméhez és hagyományaihoz való viszonyába, világháborút követő modernizációs mindennapjaiba. A magyar forgalmazásba - a nemzetközi filmgyártás és a fesztiválok jelenlegi trendjeit követve - az utóbbi néhány évben nagyobb számban bekerült filmek segítségével most nagyobb ívű, bár nyilván töredékesebb kitekintésre nyílik lehetőség. A Keletre hangolva kínálata sorra veszi a jelenlegi ázsiai filmművészeti bázisok legfontosabbjait.
Első blokkja a kortárs, ezredfordulós Távol-Kelet világába vezet el. Az egymásra is rímelő japán, hongkongi és kínai filmek rendezői mindannyian hazájuk emblematikus alkotói. Műveik a nyilvánvaló kulturális és formai különbségek ellenére is ugyanarról a széthulló és reménytelenül globalizálódó világról, a benne boldogulást vagy ideiglenes harmóniát remélő átlagemberekről szólnak eredeti filmnyelvi megoldásokkal, nem az egyszer egyetemes mozgóképi gondolkodásnak is mintákat adó módon.
A második rész az elmúlt évek vitathatatlanul legeredetibb nemzeti filmiskolájának, az iráninak legjobbjaiból állt össze. Helyet kapott benne hagyományosabb, folklorisztikus vonalat képviselő alkotás, valamint a perzsa mozi két jelenlegi vezéregyéniségének néhány munkája. A film őseredeti, rögzítő funkcióját különleges módon újrateremtő mozgóképeik bizonyítják, hogy - az 1960-as évek kelet-európai új hullámainak, vagy éppen az 1980-as és 90-es évek fordulójának kínai történelmi mozijához hasonlatosan - izgalmas művészet születhet a külső körülmények kényszerei alól felszabaduló, de a gyökereit és múltját nem tagadó tehetségből.
A záró etap a Kelet kulturális motívumainak - leginkább harc rituális és spirituális felfogásának - magasművészeti feldolgozását, vagy éppen tömegkulturális üzleti fogássá silányulását van hivatva szemléltetni. Európai gyökerű amerikai független film, ázsiai születésű rendező hollywoodi darabja, az Álomgyárral versenyre kelő "multikulti-trendi" francia produkció után zárásként egy - a sorozat majd minden vonására visszautaló - thaiföldi darab kerül terítékre.
(Természetesen bátran ajánljuk a filmbarátok figyelmébe - akár videón - a kimaradt, de elérhető alkotásokat is. Az 1998-as focivébé buddhista kolostorra gyakorolt hatását egyszerű és kedves történetbe öntő bhutáni-ausztrál Isteni játékot, valamint a tajvani Caj Ming-liang már csak videón elérhető A lyukját. Kiarostami tavasszal már vetített Szelek szárnyán című filmjét. A nyugatias módon megfogalmazott A császár és gyilkos látványos kínai történelmi tablóját. Oshima tabudöntögető Tabuját.)
WONG KAR-WAI: SZERELEMRE HANGOLVA
A Village Voice tavalyi minősítése szerint az ezredforduló legjelentősebb alkotója - David Lynch és Tarr Béla társaságában - a hongkongi Wong Kar-wai, akinek a Chungking expressz óta készített filmjei (Bukott angyalkák, Boldog együttlét) a kung fu- és vuxia-filmek kultusza mellé a kortárs nagyváros intellektuális művészetének hiteles szellemét csempészték be a városállam filmgyártásába. A 2000-ben Cannes-ban a legjobb technikai kivitelezés, a legjobb operatőr (Christopher Doyle, Wong jó ideje állandó alkotótársa) és a legjobb férfi színész (Tony Leung, aki szintén régi partner) díját besöprő Szerelemre hangolva varázslatos mozi. Története 1962 és 1966 között játszódik a zsúfolt Hongkong és Szingapur néhány elviselhetetlenül szűk enteriőrjében, zárlatában pedig a kambodzsai Angkor romjainál. Az utazási irodai titkárnő Chen asszony (semmi fenntartásunk a díjat akkor végül elnyert Björkkel, de Maggie Cheung fájdalmasan szép alakítása bizonnyal többet érdemelt volna!) és az újságíró Chow úr szomszédok. A távol-keleti szomszéd szeretők azonban ezúttal nem erotikus vonzalomtól fűtött, buja szerelmesek, hanem a párjuktól titkon megcsalt házastársak. Gyanújuk lassú ébredésétől a megaláztatás kölcsönös megosztásán át eljutnak az egymás iránt felébredő csendes vonzalomig. Pontosabban annak tartózkodó, lefojtott és késleltetett megéléséig. A film dramaturgiai különlegessége, hogy nagy kihagyásosokkal, balladai sűrűségű képmozaikban a beteljesedés nélküli szerelem hangulatát, érzületét ragadja meg. Itt minden felismerés, minden megtett lépés túl későn és félszegen érkezik (a fináléban Chow például a kambodzsai romváros egy ezeréves kövének repedésébe suttogja bele bánatát - évekkel a történtek után), és Resnais Tavaly Marienbadbanjához hasonlatosan nem tudni, megtörténik-e valójában. A harmónia csúcsa egy bűntudattal végigélt szállodai találkasorozat - ahol a decens asszony múzsaként és segítőtársként asszisztál a férfi régi vágyához, a kalandregényírás kezdő lépéseihez - a szublimáció magasiskolája, analitikusok díványaira való csemege. A tétova viszonyhoz impresszionisztikusan érzéki háttérvilág társul: fojtogatóan szűk és zsúfolt belsők és sikátorok; esőben ázó éjszakai utcák; szoborszerűen maguk elé meredő és magányos, vagy álomszerűen lelassult alakok; pasztell és égőn telített színek kiszámíthatatlan váltakozása; légüres-süket csendekre vágott fülsértő utcai ricsaj; fénytől változó mintázatú kelmékből készült magas nyakú ruhák ringása a főszereplő nő kecses lábai és karcsú csípője felett; fülbe mászóan titokzatos és visszafogottan romantikus dallamtöredékek.
LOU YE: EGY SZIRÉN SZERELME - SUZHOU FOLYÓ
Lou Ye harmincas kortársaival együtt a már korántsem a kommunista párt fennkölt jelszavai, hanem a mindennapi létharc kiábrándító körülményei között, illúziók nélkül élő új Kína mozikrónikása. Hősei nem a drámai történelem, hanem a hétköznapok egzisztenciális szorításában boldogulni vágyó fiatalok. A számtalan kisebb európai fesztiválon díjazott Egy szirén szerelme (eredeti, és a magyar forgalmazás kezdetén is futó címe szerint: Suzhou folyó) a nemzedéki életérzés megjelenítése mellett ráadásul a nyugati néző számára nagyon is ismerős intellektuális felhangokkal és filmtörténeti utalásokkal elmesélt történet. (Eszünkbe juthat az Egy nő azonosítása, a Veronika kettős élete, a Hugicám, A tiltott nő, de benne van a Tavaly Marienbadban enervált lelki labirintusa, Hitchcock Szédülésének sztorija, Wong Kar-wai hatása, felismerhető benne a lírai realizmus és a film noir fatalista atmoszférája, a neorealizmus sűrű élettereket mutató külsőzése.) A tükörtörténet egy - a képeken soha sem megjelenő - fiatal sanghaji videós narrátori elmélkedéseivel keretezetten bontakozik ki. A bonyolult szerkezet persze összeállítható egyetlen lineáris történetté is: a románc, melodráma, thriller és gengszterfilm fordulataiból így kikevert sztoriban egy kiábrándult motoros futár, Mardar, és a vodkacsempész apja által a futó kettyintések idejére a lakásból eltávolított csitri lány, Moudan szép, majd tragikus, utóbb titokzatos szerelme elevenedik meg. A fiú kettős játékot játszik a lánnyal, elárulja és megalázza, majd elveszti őt, hogy évekkel később a városba visszatérve megszállottan és reménytelenül keresse a nyomait. A narrátor, és a Moudanra megszólalásig hasonlító barátnője, Meimei (a kettős szerepben a tehetséges Zhou Xun) ekkor kerül kapcsolatba a fiúval. A kialakuló szerelmi sokszög és mániákus múltidézés nem várt fordulatokon keresztül halad a meglepő végkifejletig. Magunk inkább a külső és belső világ töredékes darabjaiból összeálló személyes valóság mesteri ábrázolásának érezzük a filmet: vélt vagy valós érzelmek, vágyott és tényleges szerepek, képzelet és külvilág különleges egyvelegének. Leendő nézőinek figyelmébe ajánljuk, hogy az elbeszélés maga is leleményesen és többször a narrátor személyes élményeinek és belső világának képzeletjátékaként, s nem hagyományos meseként értelmezi a képeket és eseményeket. Ahogyan a film remek és erőteljes dokumentarista előhangja már jelzi, itt egy "Sanghajról és a Szucsou folyóról jut eszembe" történetet pereg. Ahol a filmnek a fiatal színészek mellett alig titkolt sztárjai: a komoran hömpölygő és mocskos folyó, meg a partjaira vetett, koszlott, esőben ázó és pusztuló iparváros-óriás.
MAKHMALBAF: GABBEH
A sorozat iráni blokkjához - műsorfüzeteink megszokott szerkezetétől eltérően - külön felvezetőt tartottunk szükségesnek, mert az európai új hullámok óta nem bontakozott ki annyira egyértelműen nemzeti karakterű, az alkotók és a művek számát tekintve is jelentős filmes iskola, mint a gyökereivel a modern film korszakába visszanyúló, de nemzetközi figyelemtől és elismeréstől övezett, erőteljes alkotásokkal az elmúlt évezred utolsó éveiben jelentkező perzsa új film. A válogatásban szereplő alkotások rövidebb ismertetése álljon itt Báron György átfogó értékelésének néhány sora a legújabb iráni mozi varázslatáról: "Mi az iráni film titka? Nehezen fejthető fel, lévén a történetek csupaszak, egyszerűek, nincsen mögöttük rejtett jelképiség, kódolt jelentés, megfejtendő intellektuális üzenet. Egyik titkuk alighanem épp az önkorlátozás. Nem szólnak semmiről, vagyis titkuk azonos a mozgókép titkával: megmutatnak, és nem magyaráznak. Nem történetet tárnak elénk, hanem otthonos, belakható világot, amin nincs mit értenünk vagy nem értenünk, mert ugyanúgy túl van az értelmen, mint az érzéki valóság... A szándék egyfelől szerény (szemben a modern euró-amerikai művészet szokásos nagyképűségével): nem mondani semmit; másfelől becsvágyó: ábrázolni, megmutatni a világot ami éppen (Petri György). A lecsupaszítás... az eszközök minimalizálását jelenti: megszabadulni a nyelv fölösleges cirádáitól, az ékítményektől és díszítésektől, melyek könnyű, tetszetős látványt kínálnak a szemnek, s csak azzal foglalkozni, ami fontos. Nincs történet és nincs csillogó forma, melybe a sztorit mintegy öltöztetik: a dolgok megtörténnek, akár az életben."
Iráni mozgóképes kitekintésünk elején egy arab irodalmi és mesei hagyományokban gyökerező történet áll, a perzsa új film Kiarostami és Panahi mellett külföldön leginkább ismert képviselője, Mohsen Makhmalbaf Gabbeh című alkotása. Hazai gyökerei és folklorisztikus témája ellenére francia koprodukcióban készült, és bár átjutott a szigorú iráni cenzúra több szűrőjén, elkészülte után - a rendező három más filmjéhez hasonlóan - nem került iráni közönség elé. Az Ezeregyéjszaka meséit idéző kerettörténetben idős házaspár vitatkozik, hogy melyikük tisztítsa ki a gabbehnek nevezett élénk színű, a dél-iráni nomád törzsek hagyományai szerint szőtt szőnyegüket. Megjelenik előttük egy titokzatos lány (ha úgy tetszik: a szőnyeg szelleme), aki a textíliát készítette, és elmondja a szálak közé dolgozott mesét a lányról, akit családja nem enged férjhez menni, mert mindig a férfiak akaratához és döntéseihez kell igazodnia. S aki annyit vár a boldogságra, hogy szerelme, a lovas fiú végül csak a távoli hegyoldalon feltűnő halvány látomás, vágykép marad számára. Az eredetileg dokumentumanyagként indult film - mely alkotója szavaival a vándortörzsek egyszerű és kikezdhetetlen bölcsessége szerint "az élet szépségét ünnepli" - az érzelmeit nyíltan vállaló, szerelmes nő középpontba állításával (a rendező még az Iránban egyik legsúlyosabb tabut, a női arcról készített közelkép tilalmát is megszegte) vívta ki a cenzorok haragját és a közönség elismerését.
KIAROSTAMI: A CSERESZNYE ÍZE
Egyszerre nehéz és könnyű is szavakban összefoglalni Abbas Kiarostami A cseresznye íze című filmjének történetét. Azét a másfél órás varázslatos moziét, amelynek Cannes-i Arany Pálmája óta osztatlan a perzsa filmek nemzetközi elismerése. És amely egyszerű és keresetlen, ugyanakkor titokzatos és kiismerhetetlen, gyermekien naiv és körmönfontan bonyolult is egyszerre, de semmiképpen sem didaktikus és példázatos mese az élet végső kérdéseiről. Leginkább persze a legnehezebbről: hogy miért is érdemes élni - vagyis ezúttal inkább nem meghalni. Egy közelebbről nem meghatározott egzisztenciájú, de valószínűleg értelmiségi perzsa férfi (a leggyakoribb értelmezések szerint: a rendező alteregója) autózik elegáns terepjáróján a Teherán körüli kopár dombokon, meddőhányókon és építési területeken. Úgy tűnik, valakit-valamit keres. Embereket szólít meg vagy vesz fel a kocsijába. Céltalannak tűnő beszélgetéseket folytat velük, kikérdezi őket, mígnem egyszer csak előrukkol nem mindennapi kívánságával. Amitől egyik kitartóbb útitársa rémülten elfut, a másik tartózkodóan tiltakozik és elzárkózik. S amire a harmadik bölcsen rábólint ugyan, de amiről a film nem árulja el, megvalósul-e vagy sem. Merthogy Kiarostami filmjében éppen az a legszebb, hogy főszereplőjéhez hasonlatosan magára hagyja nézőjét a kietlen, mégis termékeny tájon való szemlélődésében, a véletlenszerű, mégis elrendeltnek tűnő találkozások és párbeszédek értelmének fejtegetésében. Megszámlálhatatlan apró élettény; névtelen emberi arcok tucatjai; az európai szemnek egyszerre idegen és magával ragadóan ismerőssé váló, ismétlődő helyszínek (köztük a legbrutálisabbnak tűnő egy kőbánya) költői szépsége; s egy filmvégi elbeszélői csavar meglepetése - mind a cseresznye (illetve a film bölcs öreg preparátorának példabeszéde szerint: a szeder) ízének elmúlás feletti makacs győzelméről tanúskodnak.
PANAHI: TÜKÖR
Kiarostami mellett Jafar Panahi az iráni új mozi másik vezéregyénisége. Három, nálunk most egyszerre forgalmazott filmje közül a blokkban elsőként a Tükör kerül műsorra. Főszereplője az iskolásleány Mina, aki egy nap hiába várja az iskolába érte jövő édesanyját. Telefonálás, forgalmas utcákon való átkelések, félszeg segítségkérés felnőttektől, felszállás egy rossz irányba tartó buszra. Hasonló apró - egy kisiskolás korú lányka számára kalandnak minősülő - történések laza sorozata, a felnőtt világ segítései és félsegítései közepette egy focimeccsnyi idő alatt (a rádiók a háttérben az Irán - Dél-Korea mérkőzést adják) feltárul a dübörgő nagyváros, Teherán a maga színes, ijesztő vagy éppen közömbös lüktetésével, sodrásával. A perzsa rendező (világ)tükrében összesűrűsödő nagyvárosi mindennapiságot láthatunk-hallhatunk. Életet, amiről az "angyalok csak álmodnak", s amit az emberek jól-rosszul élnek. S aminek szemlélése a ráismerés élményét nyújtja a világ bármely részén élő nézőnek (lásd még: Arisztotelész mimézise!). Ráadásul a filmidő közepe táján egy váratlan, bár nem példa nélküli elbeszélői fogás még hitelesebbé és tétre menőbbé teszi a kislány félszeg útkeresését az otthon biztonságáig. "A gyerek szemszöge - sokáig ez volt az iráni film védjegye. Nem pusztán azért, mert a legtöbb mű hőse... kisgyerek, hanem azért, mert főszereplője látásmódja nem vált el a rendező nézőpontjától: e művek a gyermeki tudat egyszerűségével szemlélték a világ - a felnőtt-világ - nehezen kiismerhető történéseit" (Báron György).
PANAHI: A KÖR
Panahi harmadik terítékre kerülő alkotásának szereplői az iszlám köztársaság igazi hátrányos helyzetű, az egyenlő esélyektől megfosztott képviselői: férfi-társadalomnak kiszolgáltatott, csadorba és fátyol mögé kényszerített lányok és asszonyok. A kör szintén dokumentumfilm-szerűen szerkesztett epizódfüzérében fél tucatnál is több női sors sűrűsödik össze. Egy ismét leányt szülő, és férje által ezért elhagyni szándékozott asszonyét; egy családja által kitagadott leányanyáét, és az abortuszban az urától rettegve mégsem segédkező orvos barátnőjéét; egy férje által időközben elhagyott, meg egy férfi kíséret híján családjához eljutni képtelen börtönviselt asszonyét; egy gyermekéről annak jobb élete reményében lemondó fiatal anyáét; egy férfiakkal óvatosan dacoló utcalányét. Minden külön magyarázat nélkül valamennyiük napja ugyanott, a börtönben végződik. A 2000-ben velencei Arany Oroszlánt kapott Panahi-opusz alaposan belerondított az emberi és női jogokat egyre inkább tiszteletben tartó Irán reform-imázsába. A film minden szigorú ellenőrzés (a forgatás a cenzurális engedélyek után is szoros rendőri ellenőrzés mellett folyt!) és tiltás (a filmet nem mutatták be Iránban, a rendező saját házában és felelősségére vetítette le a mű hírét végül világgá röppentő külföldi kritikusoknak!) ellenére készült el. Táplálja a humánusabb iszlám világot célzó, csöndes mindennapi forradalom reményét (bár például Tahmineh Milani rendezőnőt a Rejtőzködő rész című filmje miatt jelenleg éppen halálos ítélet fenyegeti!). Panahi szerint mindannyian életünket meghatározó, kisebb vagy nagyobb sugarú körökben élünk. Mint mondja: "A filmemnek akkor van bármilyen hatása, ha sikerül meggyőzni a nézőt, hogy ezt a kört próbálja meg kitágítani."
JARMUSCH: SZELLEMKUTYA
"A Szellemkutyán úgy kezdtem el dolgozni, hogy mindenképpen akartam írni egy szerepet Forest Whitakernek. Elgondolkodtam, azon, hogy meleg tulajdonságait szeretem a legjobban. Egyrészt finomságát, másrészt méreteit. Ezt a kettőt akartam valahogyan összekötni. Ezért gondoltam egy harcosra" - nyilatkozta Jim Jarmusch nyolcadik filmjéről. Szellemkutya mackóhasú, virágos lelkű, magányos bérgyilkos. ("Rokona" Luc Besson Leonjának: szeret egyedül elbíbelődni a dolgokkal, és jóban van az olasz maffiával.) Egyszer régen jött valaki, és megmentette a fekete utcakölyköt, mire ő a szamurájok útját választotta - és ura mindhalálig tartó szolgálatának rendelte alá magát. S mivel a gazda történetesen középvezető a helyi "olasz családban", Szellemkutya időnként vérét veszi valakinek ura ellenfelei és üzlettársai közül. Anélkül, hogy bármi köze volna az egészhez. Ami ennek a filmnek a felszíne alatt folyik, ami vezérli az eseményeket - az mind a keleti filozófia része. Amit látunk, az azonban hamisítatlan Amerika. Izgalmak helyett mérhetetlen nyugalom árad a vászonról. A szamuráj nyugalma. A film két egymással párhuzamosan létező világra épül. Jarmusch "letargia-burleszkje" azt is megérteti velünk, amit nem mond ki ("A nyelv fontos eszköze a kifejezésnek, de közel sem az egyetlen."). Világosan mutatja ezt Szellemkutya és barátja kapcsolata. A kizárólag franciául beszélő fagylaltárus semmit sem ért a fekete férfi mondandójából, és viszont. Ennek ellenére gyakran elbeszélgetnek, méghozzá különösebb probléma nélkül. Ugyanez a magától értetődő lelki rokonság jellemzi a férfi és a könyveit helyes műanyag táskában cipelő, rasta frizurás kislány barátságát (itt kerül elő Akutagava novelláskötete, amelynek két írása ihlette Kuroszava Vihar kapujában című remekét). Szellemkutya világában a barátság nem kommunikáción, hanem lelki kapcsolaton alapul. Mint már korábbi munkáiban nyilvánvaló volt, Jarmusch annyira tud zenére rendezni - egy rakás videót és koncertfilmet is rendezett -, hogy nem mindig kell ténylegesen történnie valaminek: az is jó, ha csak megy a lopott kocsi, a főhős meg nézi, mi folyik odakint az utcán, hogyan pusztul a világ.
LEE: TIGRIS ÉS SÁRKÁNY
A tajvani Ang Lee aki eddig nyugati stílusú filmeket készített (Értelem és érzelem, Jégvihar) egy klasszikus wuxia-eposszal tért vissza mandarin gyökereihez. A kínai harcművészeti filmiskola eredendően az operából származik. A wuxia lényege a magas szintű akrobatika, a világ fizikai legyőzése. A szellem és a test harmóniájában a harcosok súlytalanul ugrálnak át házakat, lebegnek a fák felett. Szereplőik fő tulajdonságai-erényei a becsület, a hősiesség, a harcművészeti tudás, a kötelességtudat, az igazságérzet és a bátorság. Ezek a történetek az emberi lélek nemességéről mesélnek, még akkor is, ha éppen szereplőik térdig gázolnak a vérben. A harc eszköze a kínai kardjáték-filmekben mindig a csupasz kard. A revolverhősök legendáihoz hasonlóan a kung-fu mestereinek és a kard bajnokainak történetei ősi mondákra nyúlnak vissza. A Tigris és sárkány címe régi kínai közmondásra utal, ami nagyjából azt jelenti, hogy semmi sem az, aminek látszik. A XIX. század eleji Kínában még élnek a legendás hősök. Ilyen a legyőzhetetlen Li Mu Bai (Chow Yun-Fat) és bajtársa, a szépséges Yu Shue Lien (Michelle Yeoh), akik együtt küzdenek az igazságért és a becsületért. Li megelégelte a harcot, le akarja tenni mágikus erejű fegyverét, a Zöld Végzetet, hogy nyugodt életet élhessen. Pekingben ismerkednek meg a kormányzó lányával, Jennel. Jen a családjával és nevelőnőjével él, aki nem csak arra tanítja védencét, hogyan kell elegánsan fogni a teáscsészét. Egyik éjjel egy álarcos ellopja a kardot, s elindul a küzdelem a fegyverért, s azokért az értékekért, amit a Zöld Végzet szimbolizál. A régi ellenség, az alattomos Jáde Róka feltűnésével - aki annakidején megölte a nagymestert -, a nagyszerűeket már a személyes bosszú is motiválja. A filmben minden benne van, ami egy jó kalandmeséhez kell: szépség, szerelem, harcosok, misztikum, gonoszság és sok gyönyörű vidék. A rangos színészgárda fajsúlyos alakítással hálálja meg a gazdag történet erőteljes karaktereit, miközben meglepő könnyedséggel táncolják végig a nélkülözhetetlen wudan légibalettet. A bravúrosan koreografált és fényképezett harci jelenetekkel a Mátrix kaszkadőreit igazgató Yuew Wo Ping koreografálta. Ang Lee szépséges és filozofikus melodrámát alkotott.
ZEITOUN: YAMAKASI
Luc Besson Az ötödik elem után figyelmét újra a szubkultúrák felé fordította. A búvárokat (A nagy kékség) és taxisokat (Taxi 1-2.) követően most a peremvárosi fiatalok vannak soron. Besson a forgatókönyvbe dolgozott be, a rendezést átengedte Ariel Zeitounnak, aki korábban reklámfilmeket és klipeket forgatott. A filmben hét huszonéves fiatal alkotja a jófiúk színes és "multilulti" (arab, ázsiai, afro-amerikai, fehér) csapatát. A bátor srácok szórakozásból házakat másznak meg, felkúsznak a függőleges falakon, majd egy macska ügyességével meglépnek a pandúrok elől. Mindezt hajnalok hajnalán, hogy a lehető legkisebb feltűnést keltsék, s ne mutassanak rossz példák a gyerekeknek. A legenda mégis szárnyra kap, s egy szívbeteg kisfiú, hogy méltó legyen a Yamakasi névre, felmászik egy fára, ahonnan ájultan zuhan vissza a földre. Csak egy igen sürgős, költséges műtét mentheti meg, amire a családjának - a dramaturgia szabályai szerint: természetesen - nincs pénze. Hőseinken tehát a sor, hogy végre hasznos dologra használják képességeiket, és Robin Hood módjára gyűjtögetni kezdenek. Ebben hosszas vívódás után egy kiábrándult zsaru barátjuk is segítségükre lesz. A filmet a cselekmény lendülete és a látvány viszi előre. Jó érzés látni, s ezáltal kicsit átérezni, hogy mennyi mindenre képes az emberi test. A film nem tökéletes, messze nem mély értelmű és bölcs darab, de nem is akar az lenni. Jó ízű humorral fűszerezve kapjuk kézhez e modern francia hőskölteményt. A keleti és nyugati akciófilmek sajátos elegye súlytalan kikapcsolódást és izgalmat ígér, szoríthatunk (mert tudjuk, hogy minden jótett elnyeri méltó büntetését), nehogy a végén jól fenéken billentsék hőseinket a rend őrei.
WISIT SASANATIENG: A FEKETE TIGRIS KÖNNYEI
A kritikák tanúsága szerint Wisit Sasanatieng tavaly Cannes-ban nagy feltűnést keltő, Vancouverben és az ázsiai filmek puszani fesztiválján több díjat is besöprő A Fekete Tigris könnyei (eredetileg: A Menny lesújt a banditákra) című alkotása az első nálunk vetítésre kerülő thai film. Amiben az idegen világ egzotikus hangulatához olyan különleges összetevőkből kikevert vizuális világ és műfaji keveredés társul, hogy az a film végéig zavarba hozza, kíváncsivá teszi és leköti a nyugati sémákhoz szokott mozinézőt. Jó érzékkel adagolt flash-backek sorozatában bontakozik ki Dum, a szegény sorból származó öntudatos földműves fiú és Rumpoey, az álmodozó arisztokrata lány gyerekkori évődések során születő szerelme. A társadalmi különbségek miatt megszakadó kapcsolat egy véletlen találkozás, és a tolakodó városi jampecokkal megesett összetűzés során évek múltán már éppen újraéledne, amikor a fiú családját sújtó véres tragédia megint messze sodorja egymástól a fiatalokat. Dum a környék rettegett bandájának legjobb fegyverforgatója, a főnök öntörvényű jobb keze, a lány pedig a bandával leszámolni készülő fiatal rendőrfőnök melankolikus menyasszonya lesz. A féltékenységgel, álnok bosszúval, félszegen és titkon őrzött szerelemmel, nemes és önfeláldozó kalanddal bőven fűszerezett kibontakozás Rumpoey esküvőjén éri el látványos végkifejletét. A történet tobzódik az ismert műfaji klisék egymásra halmozásában, ám a giccses jelenetek halálosan komolyan, s nem az Európában megszokott intellektuális célozgatás formájában vezettetnek elő. A romantikus mozi, a bűnfilmek és a western műfaj legjobbjait idézik a fordulatok: a befejezés például Peckinpah korszakos remekművének, A vad bandának ugyancsak míves remake-je. (Mindezen nem kell csodálkozni: Sasanatieng filmje tiszteletadás a dél-kelet ázsiai filmgyártás western-hagyományai, s mindenekelőtt a honfitárs Ratana Pestonji életműve előtt, aki az 1950-es években úgy újította meg keleti ízekkel a vadnyugati sémát, mint később Leone spagettiwesternjei.) A képi és zenei világ is zavarba ejtően harsány: a hátterek, a jelmezek és a díszletek hangsúlyozottan műviek és teátrálisak; a színek az érzelmekhez hasonlatosan felfokozottak és telítettek; az aláfestő dallamok szirupos helyi slágerekből kikevertek. Az egész mégis összeáll, mint egy izgalmas pop-artos installáció (a képi világ nem véletlenül idézi a tömegkultúrát tudatosan elsők között felhasználó Warhol és Lichenstein világát).
