MOZIFOLKLÓR FILMKLUB

AZ ÍGÉRET FÖLDJE? Amerika másik arca

október 4. WENDERS: MILLIÓ DOLLÁROS HOTEL
                        (2000) amerikai - német - angol

október 11. KOLLEK: GYORSBÜFÉK, GYORS NŐK
                        (2000)

október 18. LABUTE: FÉRFITÁRSASÁGBAN
                        (1999) kanadai - amerikai

november 8. ALTMAN: CUKI HAGYATÉKA
                        (1998)

november 15. COEN-FIVÉREK: Ó, TESTVÉR, MERRE VISZ UTAD?
                        (2000)

november 22. LYNCH: MULHOLLAND DRIVE
                        (2001)

november 29. CLARK: MÉG EGY NAP A PARADICSOM-BAN
                        (1998)

december 6. CROWE: MAJDNEM HÍRES
                        (2000)

december 13. COEN-FIVÉREK: VÉRESEN EGYSZERŰ
                        (1984/99)

Bevezető:
Közismert tény - nemcsak szakmai és "filmtudor" körökben, hanem az érzékeny, filmértő közönség soraiban is-, hogy az Álomgyár filmjei egyfajta idealizált, kétpólusú világot tárnak elénk. A Hollywood termelte mozgóképeken többnyire a Jó és a Rossz harca képezi a fő konfliktusforrást. A legyőzendő Gonosz egy külső, testet öltött veszélyforrás, megzabolázni való természeti erő, elszabadult gép, világbékére törő eszelős zseni, tömegmészárlással fenyegető erőszakszervezet stb. Ha mégis bennünk lappang sötét titok, rejtett romlottság, akkor jobb fajta horrort (pl. Az ördögűző) vagy thrillert (pl. Psycho) nézünk éppen. A küzdelem főszereplője a tökéletes képességekkel megáldott Szuperhős, akinek jó a humora, jóképű, sziklaszilárd konzervatív értékrendjét családjából hozta, és persze jó amerikai, aki méltó a csillagsávos lobogó makulátlanságához. Kicsiny planétánk léte az ő kezében van. Ő a Megmentő. Az új Megváltó az Egyesült Államok szülötte, ahol egyébiránt mindig kék az ég, a végveszély elmúltával újra boldog mindenki. A családok tökéletes védőernyőként működnek az egyén felett, teljes a harmónia, és minden jenki lelke hófehér. Mindenki vezető beosztású, de legalábbis jól fizet a munkája. Itt érdemes letelepedni külhoniaknak is, hiszen itt mindenki megtalálhatja a számítását. Vagy mégsem? Lehet, hogy közelebbről szemügyre véve pattogzik az Amerikai álom-mítosz máza, és az "Ígéret földje" egy kirakat-világ hús-vér, esendő, bűnökkel terhelt múltú és jelenű figurákkal benépesítve? Lehet, hogy emberi problémákkal küszködnek ők is, idoljaik szánalmas marionettbábok, és legalább annyi őrült szaladgál Amerika-szerte, mint bárhol másutt?
A Mozifolklór Filmklub e félévi sorozata azt a tézist kívánja alátámasztani, hogy van élet Hollywoodon túl, az önkritika, a maró öngúny kivételes értékeknek lehet táptalaja, és nem mellékesen még szórakoztatni is képes az európai (pláne a magyar) nézőt. Válogatásunk olyan filmeket tartalmaz, melyek sokféle (meghökkentő, szatirikus, borzongató, "véresen" ironikus, húsbavágóan éles - nem kívánt törlendő!) tálalásban, stílusban szembesítik a nézőt egy kívülről szinte tökéletesnek ható, gigantikus társadalom mélyén munkáló, emberi sorsokat alakító erőkkel. Megejtő történetek, kisiklott életek, súlyos vétkek, generációk közti árkok, hétköznapi téboly. Sokszínű a kép, de korántsem teljes. Alig tucatnyi filmben nehéz, szinte lehetetlen összefoglalni mindezt a témagazdagságot. Éppen ezért kissé vegyesnek, eklektikusnak tűnhet összeállításunk. Helyet kapott a sorozatban keserédes szatíra (Amerikai szépség) éppúgy, mint "gyorsjelentés" egy lepukkant, zárványszerű, dilisek által lakott szállóból (Millió Dolláros Hotel), vagy az élet hétköznapi pokláról tudósító történet (Gyorsbüfék, gyors nők), sőt, szürrealisztikus színekkel festett, nyomasztó thriller (Mulholland drive), és emberi bugrisság szülte értelmetlen erőszakfolyam szénfekete humorba csomagolva (Véresen egyszerű). Arra talán mindenképpen alkalmasak ezek a mozgóképek, hogy némiképp árnyalják a tengerentúli világról, benne embertársainkról, és általában a bűnről, látszat és valóság viszonyáról a bennünk kialakult képet.

WENDERS: MILLIÓ DOLLÁROS HOTEL
B-szériás köntösbe öltöztetett szerzői film, berlini fesztiváldíj, remek színészi alakítások, kísértetiest és a melegen bensőségest ötvöző atmoszféra, pazar fényképezés, jó zene. Wim Wenders harmincéves (filmtörténetileg jelentős) rendezői pályafutásának huszadik darabjáról, a Millió Dolláros Hotelről beszélünk. A film első ránézésre szokvány krimibe oltott melodrámának tetszik, persze európai "vésővel faragva". A művész-bohémok, csodabogarak és pszichopaták számára fenntartott koszlott panzióba be vannak zárva a párhuzamos és közös történetek, szépen végtelenítve (hisz a filmidő végével a történet nem fut ki, folytatódik belső vetítőnkben). Ők kívül rekedtek az Amerikai Álmon, soha nem is ízlelhették meg, hírből sem ismerik. A nem éppen hétköznapi szállólakók életét egy rejtélyes haláleset árnyékolja be. Izzy (Tim Roth), a narkós festő leesik az épület tetejéről. Az nyomozással megbízott FBI ügynökről, Skinnerről (Mel Gibson), aki a kérlelhetetlenség és a magabiztosság álarcát, plusz egy csinos nyakmerevítőt visel, kiderül, hogy ő is emberből van, és legalább annyira nyomorék és "tökéletlen", mint a baljós szálló lakói. A titok felderítésének kísérletével párhuzamosan egy megejtően szép szerelmi szál szövődik a sztoriba, mely a későbbi első számú gyanúsított Tom Tom (Jeremy Davies, Spielberg Ryan közlegényének írnokja) és az angyali szépségű, introveltált utcalány, Eloise (Milla Jovovich) közt feszül, vibrál. Az eredeti ötletet egyébként a film, elején és végén is feltűnő, valaha szebb napokat látott, a valóságban is működő szálloda teteje ihlette. Felfedezője Bono, a U2 együttes frontembere, aki mellesleg az alkotás ötletadó producere és zenéjének szerzője is. A zenekar itt forgatta híres, Where the streets have no name című dalának klipjét. Tudjuk, hogy Wendersnél a zene fontos kompozíciós elem, és az ír rockcsapat ködös-melankolikus lírája fátyolosra festi az operatőr, Phedon Papamichael képeit. A Millió Dolláros Hotel egy poszt-posztmodern kirakós-játék, amely effektív megfejthetetlenségében is élvezetes, szórakoztató. Varázsa kimerevített pillanatainak, a félkegyelműek kilesett titkainak igazságában rejlik. A kulcs talán épp Tom Tom kezében van, aki magával vitte azt a halálba, miközben rájött, hogy élni érdemes...

KOLLEK: GYORSBÜFÉK, GYORS NŐK
A Sue és a - nálunk mozikban nem vetített - Fiona rendezőjének, az izraeli-amerikai származású Amos Kolleknek legutóbbi alkotása, a Gyorsbüfék, gyors nők is hozzánk, hétköznapi emberekhez szól az átlag-amerikaiak mindennapos gyötrelmeiről. Olyan film ez, amely közvetlen leszármazottja többek között John Cassavetes New York árnyai, Arcok, vagy Woody Allen Manhattan című alapvetéseinek. Eszünkbe juthat róla még a Hrabal-Menzel páros oly szeretett alakjai, vagy akár saját ismerőseink is, innen a szomszédból. Bella (A Sue-ban és Ozon Vízcseppek a forró kövönjében is feltűnő Anna Thompson) egy gyorsbüfében pincérnő. Azt mondja, szabad elhatározásból, mert előtte a Wall Streeten volt elemző, de az nem volt elég életszerű. Szeretetéhsége, magánya és édesanyja hathatós közreműködése Bruno (Jannie Harris), a taxisofőr (titkos irodalmár és titkos apuka) felé hajtja, hogy végre boldogságra leljen. Közhelyszerűen hangzik, de a film nézőpontja, a karakterek felsorakoztatása, tér és idő sűrítése emlékezetes, eredeti, szívhez szóló, ugyanakkor közel sem giccses mozit eredményez. Sok kis kapcsolatot mutat be Kollek a történet főszála mellé sodorva. Ilyenek például a notórius társkereső úr és élcelődő barátai, az idegességében dadogó prosti, a peep-showban dolgozó szociális munkás lány, vagy a gyorsbüfé pénztárában dolgozó öregúr. Összekuszált, zavaros emberi viszonyok, kihagyott lehetőségek, fülledt nagyvárosi neurózis. A mese kulisszáját New York zsúfolt utcái, bérlakás-belsői és egy kávézó adják. A Gyors büfék, gyors nők 2000-ben Cannes-ban elnyerte az Ökumenikus Zsűri díját. "Mit is honorálhatott a zsűri a - végül befejezetlen tündérmesévé kerekített - Gyors büfék, gyors nőkben? Talán, hogy nem az irónia bosszúja mozgatja a kamerát, talán, hogy Amos Kollek története nem fullad bele a vigyorgásba - az aljasságon, a gyarlóságon, a generálőrületen. Talán, hogy hírt ad a lélek finomabb hangoltságáról, ha csak néhány pillanat erejéig i.s" (Tamás Amaryllis).

LABUTE: FÉRFITÁRSASÁGBAN
A Férfitársaságban tulajdonképpen akár egyszerű háromszögtörténet is lehetne: két férfi csapja a szelet egy nőnek, randevúk és féltékenységek, csábulások és csábítások... A film mégsem háromszögtörténet, hanem egy jéghideg szívű, kegyetlen férfijáték precíz, szinte dokumentumszerű ábrázolása. A két (fő)hős(?) frusztrált, harmincas, a gazdasági elithez tartozó menedzser, Chad (Aaron Eckhart) és Howard (Matt Malloy). Nekik csak érdekeik vannak, érzelmeik már nincsenek. Munkájukban feltünedeznek, és egyre gyakoribbá válnak az apró, napi kudarcok, a magánéletről nem is beszélve. Chad épphogy csak átesett egy fájdalmas szakításon, míg Howardot négyéves együttlét után hagyta el barátnője. Vidéki kiküldetésük idejére egy kegyetlen játékot találnak ki, mely játékot az emberiség ellen intézett bosszúként címkézik. A terv: egy enyhén testi hibás (süketnéma) lány, Christine (Stacy Edwards) meghódítása, kettős udvarlással, a lehető legtökéletesebb elkábítása, majd faképnél hagyása, minden magyarázat nélkül. A magyarázatba, nevezetesen az "okozzunk fájdalmat valakinek!" felkiáltásban megfogalmazott ötletbe a nézőt már a történet elején beavatja a film. Ettől, ha lehet, még hátborzongatóbb ez az embertelenül érzéketlen játék. Egy szemünk előtt felnövekvő és szaporának mutatkozó új embertípus mérnöki pontosságú ábrázolata rajzolódik ki a film hideg, funkcionális irodaházi környezetében. A kanadai származású elsőfilmes író-rendező, Neil LaBute saját és barátai pénzéből forgatott, minimál költségvetésű alkotásával egy halom díjat nyert, köztük a független filmesek Sundance Fesztiválján a legjobb rendezését. Ahogy mondják: talán nem véletlenül...

ALTMAN: CUKI HAGYATÉKA
"A Délről szóló művekben ritka a derű. Robert Altman új filmje (ami persze nem a legújabb! - a szerk.), a Cuki hagyatéka ezt próbálja meg előcsalogatni... "- írja recenziójában Békés Pál. Robert Altman Hollywood talán legdörzsöltebb műfajjátékosa, és gigantikus életművet tudhat maga mögött. Első filmjét 1957-ben forgatta, és azóta világsikerek garmadáját vezényelte le (M. A. S. H., A játékos, Rövidre vágva, Pret-a.Porters, Kansas City stb.). 1998-as rendezése, a Cuki hagyatéka úgy indul, ahogy egy Altman-filmtől hívei elvárják. Egyazon időben, egyazon helyen - az amerikai Dél egy békés kisvárosában - több szálon indul el a történet. A kicsi település életének apró, szeretetteljes humortól sem mentes részleteibe avatódunk be, anélkül, hogy a felvillantott pillanatképekben remekül jellemzett különböző figurák kapcsolatáról eleinte sejtelmünk lenne. A komótosan haladó vígjáték során aztán lassan fény derül az érzelmi és családi összefüggésekre, s mire bekövetkezik a békés egyhangúságot felkavaró dráma, addigra a néző majdnem tisztán átlátja a kusza szálakat. Onnantól a néző ugyanis tudja, hogy Cuki, a gazdag, furcsa öregasszony (Patricia Neil), aki férje halála óta magányosan él a kedves halott nagy házában, nem gyilkosság áldozata. S pláne, hogy nem gyilkos a nő gyanúba keveredett, fekete bőrű, öreg barátja (Charles S. Dutton). A néző tudja, hogy a pöffeszkedően gőgös unokahúg (Glenn Close) hiúsága miatt nem derülhet azonnal fény az öngyilkosságra, és tudja azt is, hogyan tűntek el a nyomok. A néző ezeket idővel mind tudja, mégis azon kapja magát, hogy nem a felszíni ál-krimi sztorija a lényeges. Sokkal inkább a kisváros lakóinak lágy, szeretetteli iróniával kirajzolódó, mosolyogni valóan esendő élete, egymás iránti szerető tisztelete. Szórakoztatóak a remekbe szabott figurák, a mester biztos kézzel vezeti nagy nevű színészeit és operatőrét egyaránt, a jelenetek lomha, nagy súllyal ránk nehezedő atmoszférája pedig magával ragadó.

COEN-FIVÉREK: Ó, TESTVÉR, MERRE VISZ UTAD?
A Coen-fivérek minden második évben meglepnek minket valami zseniális alkotással. Az 1996-os Fargo, és a két esztendővel későbbi Nagy Lebowski után ismételten dobtak egy nagyot. Kasszasiker és magas színvonal ritka együttállásával van dolgunk. Az Ó testvér, merre visz utad? rendkívül érdekes kísérlet. A klasszikus Odüsszeusz-történet és egy musical remek keresztezése nagyszerű színészekkel. A történet a századfordulós Mississippi államba kalauzol minket. A jóképű, a frizurájára még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetben is kényes Everett (George Clooney), az együgyű pici Delmar (Tim Blake Nelson), és a fontoskodó Pete (John Turturro) sorsát összeköti a menekülés a fogolytáborból, na meg persze a rablánc. Egy elrejtett kincs megszerzésének reményében megszökő három cimbora kalandokkal teli úton próbál versenyt futni az idővel, meg a nyomukban lévő hatósággal. A hosszú kalandozás során meg kell küzdeniük számtalan próbával (naná!), amelyet a sors állít elébük. A történetben szerepet kap egy vasúti hajtányos vak öregember, egy népszerű rádióadó, egy hatalmas sikerű sláger, egy félszemű férfi, és mindemellett még egy választási harc kellős közepébe is belecsöppennek ágrólszakadt hőseink. A filmtörténet egyik legelvetemültebb testvérpárja ezúttal is kitett magáért. A szereplőválasztás kitűnőre sikeredett, mint mindig. George Clooney élete egyik legjobb alakítását nyújtja: hosszú szakállal, kalapban, a mikrofon előtt olyan leírhatatlanul mulatságos látvány, hogy már magában emiatt érdemes megnézni a filmet. Az alkotásnak persze nem ez a legnagyobb érdeme. A szépen fényképezett jelenetek, a remek technikai megoldások és az élethűen kidolgozott díszletek jól definiálják az adott kor hangulatát. A zene tökéletesen passzol mindenhol, a három fegyenc dala pedig kíméletlenül könnyfakasztó hatása mellett fülbemászó sláger.

LYNCH: MULHOLLAND DRIVE
David Lynch munkássága nélkül máshogy alakult volna az elmúlt két évtized filmművészete. Nem csak szűkebb szakmájára, az egyetemes filmiparra gyakorolt alapvető hatást, hanem azon túl, a tömegkultúra egészében is érződik a jelenléte. Idézhető, de utánozhatatlan. (Éppen ezért e helyütt szükségtelennek tartjuk korszakos életműve egyes darabjainak felsorolását.) 1999-ben, tíz évvel a Twin Peaks sorozat világméretű sikere után az ABC televíziós társaság szappanoperát rendelt Lynchtől, aki elkészítette a Mulholland drive pilote-ját (bevezető epizód, első változat). Ekkor beszállt támogatóként a francia Canal+, és a rendező elkészített a jelenlegi, moziforgalmazásra szánt filmet. "Lynch izgalmas film noir-t ötölt ki, amely erotikus thriller, börleszkbe hajló tragikomédia, melodramatikus love story, szimbolikus ars poetica, szarkasztikus társadalomkritika és pszicho-horror is egyben. Hamisítatlan Lynch-mix tehát" (Csejdy András). A 146 perces történetben minden részlet fontossággal bír. Csomópontokat fedezünk fel, alternatív valóságok válnak élesen ketté, karakterek cserélnek szerepet, személyiségek testet, hogy végül a kockaként összerakott mozaik láttán tovább fokozódjon a zavarunk - hiába került minden a helyére, hiába értettük és oldottuk meg a feladványt, a kirakós játék ábrája felfejthetetlen és titokzatos. A film kvázi-cselekménye a két, kettős szerepű/személyiségű nő - Betty/Diane (Naomi Watts) és Rita/Camilla (Laura Elena Harring) - erőterében vibrál. Ezt a nem mindennapi puzzle-t finom árnyalatokkal, hangsúlyokkal árnyalja Angelo Badalamenti zenéje, Peter Demming míves operatőri munkája. Demming a történet bonyolult narratív struktúrájához igazíthatta a Mulholland drive képi szerkezetét, és vizuális motívumokkal, párhuzamokkal segíti a befogadót a megértésben. A Lynch-univerzum, s vele a filmművészet egy újabb gondosan megmunkált alkotással gyarapodott.

CLARK: MÉG EGY NAP A PARADICSOM-BAN
A bűn örök, megfordíthatatlan, mindent és mindenkit magába szippantó spirálja munkál Larry Clark második filmjének minden kockáján. A rendező 1995-ös, sokkoló és elég nagy visszhangot kiváltó munkája, a drogos kiskorúakat középpontba állító Kölykök után sem szakadt el kedvelt témájától. A Még egy nap a Paradicsomban című mozi mind a négy főhőse heroinfüggő bűnöző. Rosie (Natasha Gregson-Wagner) és Bobbie (Vincent Kartheiser) párosa még kezdő, sodródó, alig felnőtt alkalmi tolvaj. Véletlenszerűen csapódnak a dupla annyi idős duóhoz, Mel (James Woods) Sid (Melanie Griffith) kettőséhez, akik viszont régóta otthonosan mozognak a rablás és a kisléptékű kábítószer-kereskedelem világában. Az idősebb pár szárnyai alá veszi az "ambiciózus" fiatalokat. Kezdődik a kiképzés: előbb butikokban, éjszakai bárokban mulatással és zabálással - s persze vérben és heroin-mámorban végződik. Közben az alkotók ügyesen szőtt, finom szálakkal kötik össze az egyre szánalmasabbá váló négyes tagjait. Bobbie-t apakomplexusa vonzza Melhez, Sidet szerelemmel keveredő anyai érzések a két fiatalhoz, Rosie-t heves kamaszvágy és szeretetéhség a fiúkhoz, végül a kiégett Melt már leginkább csak a kényszer és a félelem a többiekhez. Csapatuk az első pillanattól nyilvánvalóan kudarcra van ítélve, s csak az a görcsös remény tartja össze őket, hogy így együtt hátha sikerül még egy napot maradni a Paradicsomban. Ez az alkotás a halál és a bűnözés örök szövetségéről szól, vigasztalás, elnéző líra és gengszter-romantika nélkül. Larry Clark fotóművészként kezdte pályáját, és egész munkássága a törvényen kívül élő kisstílű bűnözők, kábítószeresek, homokosok reményvesztett világához kötődik. A Még egy nap a Paradicsomban képkockáinak fényében a kozmetikázatlan valóság villan fel: Amerika - ahogy nem szereti látni és láttatni önmagát.

CROWE: MAJDNEM HÍRES
1973 - a hippi-korszak vége, az LSD és a marihuána mindennapi és közönséges élvezeti cikké degradálódik, az amerikai katonák az utolsókat rúgják Vietnamban; az altamonti fesztivál gyilkos vérengzésbe fulladt a Pokol Angyalai jóvoltából, a rockzene első nagy mártírjai, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison is mind halottak. Új sztárok, új idolok, nagyobb hangerő, több csillámló-vakító külsőség, stb. Ebben a korban játszódik Cameron Crowe két Arany Glóbuszt nyert, és négy Oscarra jelölt zenés filmje, a Majdnem híres. A Stillwater nevű zenekar már majdnem híres. Régóta játszanak együtt, sokat dolgoznak, egyre jobban megy a szekér. Rajongói táboruk növekszik, és a szakma is kezd felfigyelni rájuk. Az újságíró szakma ifjú titánja, William Miller (Patrick Fugit) csak 15 éves, ennek ellenére, miután rengeteg cikket írt már a suliújságnak és egy helyi lapnak, egy nap megbízást kap a legmenőbb zenei laptól, a Rolling Stone-tól, hogy írjon egy hosszabb cikket a turnéjuk ideje alatt az együttesről. Lassan feltárul a csodált világ igazi arca, a rock élő "szobrainak" emberi oldala. Fény derül a gitáros, Russel Hammond (Billy Crudup) és az énekes, Jeff (Jason Lee) közti ellentétre, valamint az édes Penny Lane (Kate Hudson) jelenléte által keltett feszültségre. No és persze buli, koncertek rogyásig. A Majdnem híres rendkívül személyes történet, annál is inkább, mert egyenesen a rendező, Cameron Crowe fiatalkori élményeit dolgozza fel. Crowe valóban 15 évesen kezdett el dolgozni újságíróként az említett lapnál, tényleg a legnagyobbakról írt, és készített velük interjúkat. A film egyik legjobb jelenete, mikor a nagymenő menedzser azt mondja a zenekarnak: "Szerintetek Mick Jagger ötvenéves korára is megjátssza majd a rocksztárt? A fenét!" (Jagger nemsokára lesz 60 esztendős, a Rolling pedig sokadik "utolsó" turnéját kezdi e sorok írásakor - a szerk.)

COEN-FIVÉREK: VÉRESEN EGYSZERŰ
Sorozatunkat a Coen-fivérek első filmjével zárjuk. A Véresen egyszerűt 1984-ben forgatták, majd tizenöt évvel később újravágták. Most ezt a változatot láthatjuk. Hogy mi is ez a film? Talán a film noir másod- vagy sokadvirágzása, amely előkészítette a terepet Tarantinonak és követőinek? Vagy netán az összes bűnfilm-fajta ügyes kezű egybegyúrásából született új minőség? Vagy laza csuklómozdulattal előadott társadalomszatíra, jó adag fekete humorral nyakon öntve? Alighanem mindegyik egyszerre. A filmnek az adja a bukéját, hogy a vérrel bőséggel átitatott, izgalmas rémtörténet nem elszánt akaratok, tébolyult szenvedélyek, jéghideg értelem és ördögi galádság motiválják, hanem szűkagyúság, gyávaság, kapkodás és véletlenek. Először is a történet van elképesztően kiagyalva: a csinos, fiatal feleségére Abbyre (Frances McDormand) jó okkal féltékeny texasi autócsárda tulajdonosa, Marty (Dan Hedaya) bérgyilkost fogad, hogy küldje át a másvilágra nejét és annak szeretőjét (John Getz). Ám a bérenc gondol egyet, átveri a felszarvazott megbízót, beindítva ezzel az elképesztően, véresen abszurd helyzetek sorozatát. A színészi játék is nagyon a helyén van: egyetlen szupersztár nélkül is hibátlan alakítások sorjáznak. Ha például a megcsalt férjet vagy a csábítót nem túl karakteres moziszínészek játsszák fel a vászonra, akkor az a büdzsé indokolt kímélésén túl művészi döntés is lehet: talán az ábrázolt figurák maguk olyan átlagosak, hogy leginkább épp közepesen ismert vagy ismeretlen arcok játszhatják el őket tökéletesen. Nincs itt egyetlen kivételes vagy azzá felnövekvő, nincs egyetlen átlagon felüli hős sem: csak született vesztesek vannak, ostobák és kiszolgáltatottak, szánni- és röhögnivaló szerencsétlenek. Irónia és feszültség ritkán bírnak így összejönni egy estére, mint ebben a míves moziban.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt , vagy facebook messengeren ide kattintva . Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

Ajánló