Egy emberek generálta kavalkád általában magával hozza azt, hogy a csomó inger, történés, nemunatkozás miatt az idő fürgébben pereg annál, mint ahogyan érzékeljük. Így eshet meg, hogy hiába is igyekszünk az este hatos római esküvőre a Hortus Publicusba, vagyis a Romkertbe, az agyunk számára ez még bőven délutánként van levajazva.
Az amúgy is szellős, nyugalmas karneváli helyszínen hamar megtapasztaljuk, hogy az antik házasságkötési szertartás felelevenítése bizony nem annyira érdekeket feszítő és eseménydús, mint akár a rabszolgavásár: ide inkább elcipeli az ember szíve választottját vagy izgága csemetéjét, és megpihennek egy félórácskára, az ódon ruhakölteményeken legeltetvén szemeiket (de nem a belépésre feljogosító karszalagon, ami kissé illúziót rombol azzal, hogy a szereplők kezén is ott fityeg).
Csók helyett kölcsönös kézfogás előzi meg a hitvesi ágyba cipelést
Hogy a szereplők fogják csak vissza magukat, vagy a romlott erkölcsű rómaiak tényleg
ilyen mérsékelten mulattak egy esküvő során, nem tudjuk de legalább hellyel-közzel
kapunk egy porciónyi történelmi visszatekintést. Hírét vesszük például, hogy a házasodni
készülő leány az isteneknek ünnepélyesen felajánlotta gyermekkori játékait és
ezzel együtt lányságát, vagy hogy egy bennszülöttnek titulált nő is megkapta a
polgárjogot, ha leendő férje katonai szolgálatát befejezvén ment hozzá (és utána
hozományként menyasszonya kezébe nyomta a zsoldját).
Itt is bevonják cseppet a közönséget az előadásba: a római frigykötésnél szokvalevő lehetett, hogy a násznépet megvendégelik mindenféle jóval lemerészkednek hát a szereplők a színpadról, és körbekínálják az elkerekedett szemű látogatókat. Ne menj el a borral! fakad ki a közönség soraiban barátai kacaja közepette egy enyhén elázott legionárius a kancsónyi nedűt kínálgató asszonynak, és a színjátékhoz szervesen nem tartozó tette mosolyt lop a környezetében állók arcára.
Csak a programok teszik keletivé az udvart
Az előadás után tévedünk befelé a Keleti Udvar helyszínére, amiről a Mandala
kihelyezett tagozatán, azaz egy aprócska sátron kívül nehezen tudjuk megmagyarázni
magunknak, miért is nevezendő keletinek. Az emberfia párnákat, füstölőket, vízipipákat
képzelne a talajra, egzotikus illatfelhőket a légtérbe, és káprázatos kelméket körbe-körbe,
ehelyett mindössze a színpad közelében elhelyezett minipálmák tanúskodnak egy kis
keletiességről. Na jó, meg a kis késéssel érkező Mahasti és a Holdfény leányai,
akik különböző stílusokat ötvöző hastáncokkal ringatják el a tumultust, mert az
bizony van.
Eztán már csak egy kis gördülő-forduló akrobatikus mesébe cseppenünk bele az Állami Artistaképző Intézet diákjai jóvoltából a Belsikátornál, de aztán annak rendje s módja szerint szipkáz magába a leszálló alkony, s az újságíró a következő snittben már meggypálinkát gurít lefelé, és veszít el fonalat a Via Vinoriumban.
