74 évvel ezelőtt, a mai napon gördült ki az utolsó szombathelyi halálvonat Auschwitz felé

Weiss András visszaemlékezése, akit szintén Szombathelyről deportáltak - ezt külön is ajánljuk

Hajnali 4 óra lehetett. A marhavagon kis ablakához furakodtam, és kinéztem. Vég nélküli drótkerítést, a dúcokon egy egy lámpával, mögötte számtalan fabarakkot láttam. A lámpák fényétől az egész látvány kísérteties volt. Ezt a kísértetiességet még fokozta, hogy sehol sem növény, sem élőlény nem látszott.

Akkor nem tudtam, ma igen. Megérkeztünk Auschwitzba.

Mit gondoltam akkor? Csaknem 70 évvel később nem tudom, de lehet, hogy nem is gondoltam semmit, legfeljebb azt, hogy hol lehet egy korty vizet szerezni.

De most, 70 év után felteszem magamnak a kérdést: hogyan jutottam én, Weiss András, a premontrei gimnázium 5. osztályából Auschwitzba?

Hol kezdődött ez az út? Hol jelent meg az első vészfelhő, mintegy Menetekel, anélkül, hogy felismertem volna? Megpróbálok az emlékeim mentén, úgy mint Jancsi és Juliska a kis fehér kavicsok mentén, visszatalálni ennek az útnak a kezdetéig.

1938 nyarán lehetett, amikor Mostohanagyanyám lakásában találkoztam egy öreg nénivel, gondolom lehetett akkor úgy 60 éves. A Néni nem beszélt magyarul, csak németül. Furcsa volt. Nagyon örült, hogy velem németül beszélhetett. Én akkor 9 éves voltam. A Néni bécsi volt, Mostohanagyanyám valami ismerőse, aki az Anschluss után Bécsből Magyarországra menekült. Én annak az évnek a tavaszán hallottam az Anschlussról és hogy ez a zsidóknak ott rossz, és aki tud, az onnan elmegy. Nem tulajdonítottam a dolognak túl nagy jelentőséget. Engem, minket nem érintett.

Weiss András

Bonyhádi Zoltán

Majdnem ugyanakkor kijött az első zsidótörvény. Nem tudtam kiket érintett, bennünket nem. Nem foglalkoztam vele. Felvettek a Scola Cantorum Sabariensisbe. Attól kezdve egyszer hetente énekpróbára jártam. Néha „szagos misén” énekeltünk a Nagytemplomban.

Egy évvel ezután szüleim felfogadtak mellém egy nagyon helyes, német fiút, ne hogy elfelejtsek németül. Ezzel a fiúval nagyon jól éreztem magam. Én 9 éves voltam, ö talán úgy 18. Egy gyönyörű cirkálót és modellrepülőket barkácsoltunk együtt. Lelkesedet Németországért és a nagyszerű német hadseregért. Aztán valamikor kiderült hogy zsidó menekült volt a szudétanémet területről. Nagy izgalomban tartott, hogy a Haladás bent maradjon az NB I-ben. Izgalmas meccsek voltak a kiesés fenyegetettek között: a Törekvés, az ETO és a Haladás között. Mi bíztunk a „kis Szabóban”, hogy majd lő elég gólt és Baumannban, hogy eredményesen megvédi a Haladás kapuját.

Aztán jöttek a szakállas pajeszos zsidók Csehország keleti területeiről. Hallottam, hogy ismerősöknél alkalmanként ilyen zsidók ebédeltek, mert különben éheztek volna. Nálunk nem ebédeltek. Amikor 10 éves lettem, 1939 tavaszán szüleim beírattak a Premontrei Szent Norbert Gimnáziumba. Akkor már zsidónak, vagy származásúnak nem volt egyszerű a gimnáziumi beiratkozás. Engem nagyon kedvesen felvettek. Ugyanakkor az állami Reálgimnáziumba valószínűleg már nem vettek volna fel.

Miután 10 éves elmúltam, szüleim már valamelyest bevontak a gondjaikba. Gondban voltak egy akkor meghozott törvény miatt, ami a zsidó orvosok kamarai tagságát szabályozta. Mostohaapám, aki orvos volt, valahogyan átcsúszhatott, továbbra is praktizálhatott. Ősszel a németek megtámadták Lengyelországot. Az osztálytársaim közül nem egy, saját magával lelki harcba keveredett. Mindnyájan a magyar-lengyel testvériség szellemében nevelkedtünk, de sokak közülünk német szimpatizánsok is voltak. Ez a lelki konfliktus nem oldódott fel, éltünk vele. Az eredmény az volt, hogy szomorúan de elfogadtuk a német győzelmet Lengyelország felett. A legyőzött lengyel hadsereg nem kis része Magyarországra menekült. Szeretettel fogadtuk okét. A német szimpatizánsok is.

A bátyámnál találkoztam egy Kurzrock nevezetű krakói orvossal, aki a német megszállás elöl Magyarországra menekült. Rémes dolgokat mesélt, hogy a németek mit csinálnak a zsidókkal. Nagyon szörnyülködtünk, de meg voltunk győződve, hogy nálunk persze ilyen nem lehet.

Aztán nagy izgalom volt Szombathelyen, Morejon, az akkoriban Magyarországon híres fekete bokszoló az SZSE Pályán mutatta be tudományát. Több mérkőzést vívott, mindegyiken ott voltam és szorgalmasan fényképeztem is. Nem csak az hogy bokszoló, az is hogy fekete, izgatott és izgatta az embereket. Szombathelyen kifejezetten kevés volt a fekete, pontosabban egy sem volt. A Nyugati hatalmak már 1939 őszén hadat üzentek Németországnak, de ebből semmit nem lehetett érezni. Szüleim járatták a „Picture Postot” egy angol képes folyóiratot, ami minden késés nélkül minden héten megérkezett. Csak a feketére cenzurált részek gyarapodtak.

A város képe lassan megváltozott. A házak falán látható feliratoknál a szexuális vonatkozású piktogramok helyett megjelentek a nyilaskeresztek. Aztán egyre gyakrabban a zsidózások. 1941 tavaszán öngyilkos lett Gróf Teleki Pál, miniszterelnök és főcserkész. Minket, cserkészeket ez a hír különösen megdöbbentett. Nagy viták voltak, hogy vajon valóban öngyilkosság volt-e, vagy talán eltették láb alól? Úgy véltük, hogy az öngyilkosság ellen szól az, hogy elő volt készítve az ünneplő öltönye, mert másnap áldozni készült.

Közvetlen ezután német csapatok vonultak át Szombathelyen, rendkívül civilizáltan viselkedtek. Megszállták Jugoszláviát. Nem sokkal ezután Mostohaapám rendelőjében megismertem egy zsidó jugoszláv orvost, a németek vérengzése elöl menekült Magyarországra. Azután állítólag szovjet gépek bombázták Kassát, mire Bárdossy László miniszterelnök hadat üzent a Szovjetuniónak. Nagy behívások voltak, több végzős diákunk egyenruhában járt.

Fájdalmasan érintett, hogy kitiltottak a szombathelyi ügynevezet új strandról. Ugyanakkor Vasváron még nem, így biciklin átjártam Vasvárra Biró Péter zsidó osztálytársamhoz és együtt mentünk strandolni

Kijött egy újabb zsidótörvény, ami már minden zsidót és zsidó származásút erősen érintett. Mostohaapám jövedelme erősen csökkent, nagyon takarékosan kellett élnünk. Mindenki félt a kiutasítástól, ha nem tudja magyar állampolgárságát visszamenően igazolni. Ez a származási iratok kutatásának az ideje volt. Borzalmas híreket hallottunk, hogy Keletagyarországon szedik össze a zsidókat, akik nem rendelkeznek a szükséges iratokkal és kitelepítik őket Ukrajnába. Aztán jött a hírt, hogy a kitelepítésböl tömeggyilkosság lett, a németek Kameneszk-Podolszknák a kitelepítetteket egyszerűen legépfegyverezik. A magyar hatóságok azonnal leállították a kitelőpitést. A mi állampolgárságunk teljesen rendben volt, anyám részéről a 19. század elejéig, apámnál is (1936-ban meghalt), ezt nem tudom, hogy meddig visszamenően.

Tombolt a háború az orosz fronton. A győzelmi hírekbe azért mindig belefonódtak az elesettek listái. A halál elvesztette a rendkívüliségét.

Jött a munkaszolgálat. Erről is rettenetes hírek voltak forgalomban. Mostohaapám egyszer Csepregre vonult be, egyszer Margittára (Erdély), Ö mind a két helyen mint orvos működött, Csepreg a szomszédban van, onnan hét végén hazajárt, nem panaszkodott. Annál inkább félt Margittától, de végül is az sem volt borzasztó. Ö legalábbis nem panaszkodott. De a keresete tovább csökkent. De azok a munkaszolgálatosok, akik a fronton teljesítettek szolgálatot, szavahihetően arról beszéltek, hogy ott „meg kell dögleni”. Általában zsidónak számító körökben egyre inkább a kivándorlást mérlegelték. Csak egy baj volt, nem volt hova. Szombathelyen csak egy családról tudtunk, amely idejében elment, az a Strikker család volt, ha jól tudom azok a harmincas évek legelején Új Zélandba vándoroltak ki.

41/42 telén lehetett, Bárdossy László miniszterelnöksége alatt, apám egyik (nem zsidó) kollégáját helyettesítette, aki Bárdossy főtanácsos (keresztnevére nem emlékezem, a MÁV üzlet vezetőségnél dolgozott, Bárdossy László testvére) orvosa volt. A helyettesítés alatt, egy alkalommal orvost hivott, mint helyettes Mostohaapámat ment. Bárdossy tudta Mostohaapámról, hogy zsidó. Búcsúzásnál annyit mondott: ne féljen ez az egész nem tart már sokáig. Emlékezem, ez a kijelentés hosszú ideig reménységgel töltött el bennünket. 1942. Tizenhárom éves voltam. Most már szinte felnőttként figyeltem az egyre örültebbé váló világot. Az újvidéki vérengzés. A háborús lékkörben, magyar alakulatok partizán hisztériában, vagy egyszerűen szándékos bűnözési szándékkal Újvidéken több mint 3.000 zsidó és szerb lakost mészároltak le. A tettesek ellen eljárás indult, a főbűnösök Németországba menekültek. Igen, ez már nálunk volt, tehát nálunk is lehetséges volt, de vigasztaltuk magunkat, törvényszéki eljárás indult a tettesek ellen.

Aztán Sztálingrád, megkezdődött a német visszavonulás. Bárdossy miniszterelnököt Kállai Miklós váltotta le, ami erősen a légkör megenyhüléséhez vezetett. Nagybaconi Nagy Vilmos lett hadügyminiszter, aki rögtön elrendelte, hogy a munkaszolgálatosokkal emberségesen kell bánni. Reménykedni kezdtünk, csak vége lesz ennek az őrületnek.

Nem lett vége. 1943 Voronyezsnél több mint 100.000 Katona elvesztésével járt, elesettek és fogságba esetteket összeszámolva. Az ördög körhintája egyre gyorsabban forgott. A forgás tetőfokát 1944 március 19-én érte el, amikor német csapatok szállták meg Magyarországot. Új kormány, zsidó rendeletek, minden zsidó ingatlan lefoglalása, sárga csillag, gettó, gettó kiürítés átmeneti tábor a Mayer gépgyárba, bevagonozás, 4 nap egy marhavagonban, hetvened magammal. 3.500 ember 50 vagonban. Többen útközben meghaltak, nálunk a vagonban egy idősebb hölgy megörült.

A vagon ajtaját kivilágosodás után feltépték, ordítás, parancsok, ki a vagonból, gyorsan gyorsan. Két SS tiszt előtt ötös sorban elvonulni, a tiszt röviden mindenkire ránéz, aztán vagy jobbra vagy balra küldi. Bennünket, akik jobbra lettünk küldve zuhanyozóba tereltek, majd egy fabarakkba. Ott megkérdeztem egy régi rabot hogy azok, akiket balra küldtek hol vannak, mert Bíró Péter osztálytársam azok között volt. A régi rab egy füstölgő kéményre mutatott : „látod a füstöt, ott vannak a balra küldöttek.” Bíró Péter osztálytársam útja véget ért, 15 éves korában füst lett belőle.