Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére. További információ

Álmában néha még a szombathelyi strand öltözőjéből a gázkamrába viszik - Weiss András 2. rész

Tíz évet simán letagadhatna, levezetett Bécsből Kismartonig, hogy leüljünk egy kávé mellé beszélgetni. 86 évéből alig élt Magyarországon, 5 éves koráig németül beszélt, akcentusnak viszont nyomát sem találjuk.

Megjárta Auschwitzot, túlélte, Lukács György tanítványa lett, majd 30 évig tanított a bécsi Műegyetemen. Édesapja Weiss Oszkár építette szombathelyi víztornyot, a közkórházat és a reáliskolát (főiskola/egyetem). Ma Bécsben él, de ahogy meséli, meteorológiai menedékjogot kért Spanyolországban, a teleket ott tölti. Interjúnk első része itt olvasható, Weiss András: Én sem hagyok magamból Holokauszt-bohócot csinálni! (I. rész) 2016. September 27. 19:52 most következzék a folytatás…

Volt valami túlélési stratégiája Auschwitzban?

Talán az segített, hogy előtte a magyar cserkészetben edződtem. Nem esett hát nehezemre, ha leesett az étel a földre, azt fel kell venni. Rettenetes volt a csalánleves, néha kaptunk fél szem krumplit, megettem azt is, mindent rögtön. A barakkba ezer ember volt beszállásolva. Priccsek vagy hasonló fekvéslehetőségek nem voltak. Este a barakk oldalán tárolt deszkákat fektettük le a betonra, arra ültünk le szétterpesztett lábbal. Éjjel horkolás, jajgatás, rossz levegő.

Weiss András
Weiss András
Bonyhádi Zoltán

Egész életemben volt egy, egyáltalán nem szimpatikus stratégiám: nem álltam ellen semminek, nem csináltam mást, csak azt, amit a többi, és szerettem volna a lehető legolcsóbban megúszni. Amikor munkába vittek, egy ideig azt hitem, hogy ha nagyon szorgalmas leszek, és egy cementeszsák helyett kettőt viszek, akkor majd jobb lesz, több ételt kapok. Aztán rájöttem, nem, utána úgy lazsáltam, ahogy csak lehet. Hogy itt vagyok, engem igazolt. De ebben a világban arról a világról nem lehet gondolkodni. Auschwitz maga az abszurdum, egy ellenvilág.

Persze az is biztos közrejátszott, hogy egy 15 éves embernek nagyobb az ellenállóképessége. Nálam fiatalabb nem nagyon volt a táborban, azokat egyből elpusztították, ugyanúgy, ahogy Bíró Pétert. Ő kicsi volt és vékony, rögtön kiszúrták, hiába hazudta volna, hogy idősebb, őt megrablógyilkolták.

Ha az embernek nincs mit ennie, akkor mindent megeszik, sőt, ha az embernek semmije nincs, bajban van, akkor morál sincs. Először jön az ennivaló, utána jön a morál, ezt ott az ember a bőrén tapasztalta meg. Hogy aztán ennek mi lehetett később a kihatása? Nem éreztem soha kényszerét annak, hogy magamban ezt kutassam. De nem kétséges, az embertelenség, a megaláztatás, a halottak tömege, az éhezés, nem maradt senkinél nyom nélkül. Sokan megőrültek, még többen „csak” viselkedés-károsultak (Verhaltensgestört) és számtalanul sokan öngyilkosok lettek még évekkel utána is.

Auschwitz
Auschwitz
Nyugat.hu

A legnagyobb borzalom, ami bennünket ott érhetett, hogy az emberek elvesztették tekintélyüket, nekem még nem volt mit elvesztenem. Szegény M, a tekintélyes vállalkozó, azzal a két bundával, azt hitte, ő valaki. Tíz perccel később, miután kiszálltunk a vonatból, lenyírták a haját, elvették mindenét, a legutolsó szemét lett belőle, neki volt mit veszteni, nekem nem. Megszűntünk személynek lenni. Nem csak M. úr, de Weiss András is, ettől a perctől 1945. április 29-ig, nem létezett (M. úr ott pusztult, nem tudom hol és milyen körülmények között). A borzalmas csak az, hogy ezt milyen természetességgel vettem tudomásul. És nemcsak én.

Megdöbbenten regisztrálom magamban azt, hogy mennyire „normálisnak” éreztem a nagyüzemi gyilkolást, amiben minden súrlódás nélkül napi mintegy 10.000 embert (a szám az irodalomból származik, magam ezt akkor nem tudtam!) tudtak „feldolgozni” (meggyilkolni). Tudomásul vettem és pont. Persze mindenkinek magának kellett a megrázkódtatást kiheverni.

Konkrétumokra emlékszik még?

Kevésre például azt határozottan tudom, hogy a krematóriumok körüli lázadásokkor már nem lehettem ott a lágerben. A cigányok meggyilkolására, augusztus 2-án, arra viszont határozottan emlékszem. Nem úgy történt, ahogy a legtöbb megemlékezésben leírják, ők fordítva tudják, mint én. Először a munkabírókat választották ki, külön állították őket, kimasíroztatták a sínekhez és bevagonírozták őket. A sínek a láger mellett voltak, úgyhogy láttuk, ahogyan beszállították őket a vagonokba. Tudtommal a cigányok Königsbergből valók voltak.

Roma holokauszt
Roma holokauszt
Nyugat.hu

A vagonok egész éjjel még a síneken a láger előtt álltak, egész éjjel a cigányok jajgatását, sírását és ordítozását hallhattuk. 2-án délelőtt a vonat elment. Este vacsoraosztás után szigorított „Blocksperret” rendeltek el. Ilyenkor a barakkot egyáltalán nem volt szabad elhagyni. Mindössze a két éjjeliőr, én és még valaki, nem emlékezem ki, ült a blokk előtt. Már sötétedett, amikor teherautók gördültek be a Lagerstrassera és a maradék cigányokat felszólították, hogy szálljanak fel a rakodótérre. Sok SS volt jelen, valamint a zöld háromszöges német bűnöző foglyok, akik segédkeztek a felrakodásnál.

Ma is előttem, van, ahogy öreg asszonyokat, gyerekeket, akiknek nehéz volt felszállni a rakodótérre, két lábuknál és két kezüknél megragadták és feldobták őket, mint a zsákokat. Itt is sírás, kiabálás és jajveszékelés közepette. A teherautók a tőlünk látható krematórium felé vitték őket. Körülbelül egy órával később úgy láttuk, hogy ezúttal az elgázosítás után máglyán égették el a hullákat. Nem lehet ezt leírni.

Elmesélné a szombathelyi Görög Dénessel „Reggel már nem volt doktor, csak fagyott csontváz” - egy szombathelyi Mengele Auschwitzában, aki megjelent a Saul fiában is 2016. February 27. 12:15 való találkozását, amikor egy tál levest kapott Mengele későbbi boncorvosától?

Még júliusban lehetett, hogy a reggeli Appellnél kihirdették, hogy egy boncnokot keresnek a lágerkórházba. Egyik szombathelyi orvos, Görög Dénes, otthon hírneves boncnok volt, jelentkezett. Én őt otthonról nem ismertem, Mostohaapám igen. Még délelőtt a Schreibstubeből (minden Lágerrészletnek volt egy Schreibstubeja, ahol az adminisztrációs munkákat végezték) valaki kereste Őt és közölte, hogy jelentkezését elfogadták, délután jönnek érte, hogy munkahelyére és új szállására vigyék. Ez az ebédosztás előtt volt. Én, úgy látszik, ott lehettem a környékén, mert hozzám fordult és azt mondta: „Neked adom a levesemet, mert én vagy jobbat kapok, vagy a gázba visznek. Egyik esetben sem kell a levesem”. Megkaptam a levesét.

Görög Sándor: "Anyám és apám: Auschwitz mártírjai"
Görög Sándor Repkényszaggatás c. könyve

Még egy alkalommal kaptam levest, tisebov zsidó ünnepkor, amikor böjt van, F. Doktor nekem adta a levesét. Még a levesre is emlékezem, mert elég sűrű sárgaborsó leves volt. De Görög Dénest én soha többet, se előtte se utána nem láttam.

Teljesen véletlen, hogy aztán később Görög Sándorral, Missziós papnövendékből lett neves akadémikus, egy szombathelyi holokauszt túlélő - Ő dr. Görög Sándor 2016. April 24. 16:29 a fiával egy szombathelyi Holocaust megemlékezésen találkoztam.

Elemér bácsival, még tavasszal, egy szombathelyi megemlékezésen.
Garai Antal Atom

Akkora már az egész barakk kizárólag a halál közelében lévő betegekből állt, akik másról sem, csak ételekről beszéltek

Aztán következett Dachau…

Auschwitzból én először a Kaufering lágerbe kerültem, onnan pedig április 25-én vagy 26-án Dachauba. Kaufering munkatábor volt, földalatti gyárakat építettünk egészen január közepéig, akkor kitörta flekktifusz. Akkora már az egész barakk kizárólag a halál közelében lévő betegekből állt. Másról, mint ételről nem esett szó. Nekem óriási sikereim voltak a Móricz Zsigmond „Erdélyéből” merített 20-30 fogásos vacsorák étrendjének felmondásával. A másik visszatérő téma a „szabadulás” volt. De szó volt politikáról is. Itt hallottam először az „Egyesült Európa” álomról. Tudtuk, hogy a háború a vége felé jár, és a németek elvesztik.

A lágeren belül teljes káosz uralkodott, az őrök már csak arra vigyáztak, hogy a lágerból ne lehessen kijutni. Valamikor ebben az időben, egy a lágeren belüli csatangolásom alkalmából, nyers krumplihéjra akadtam, a konyha melletti szemétdombon. Néhány napig ezen éltem. Aztán már csak feküdtem, alva, vagy nem egészen eszméletnél. Már február óta nyilvánvaló volt, hogy a németek belátható időn belül elvesztik a háborút, de ugyanakkor erősen tartottunk tőle, hogy bennünket még előtte elpusztítanak. Április 24-én valamiféle üres levest kaptunk még, mostohaapám nekem adta a levesét azzal, hogy ő úgyis meghal.

Weiss András
Weiss András
Bonyhádi Zoltán

Dachauba érkezésem, ’45 április 25 vagy 26-án ködös volt. Hogyan szálltam ki a vagonból? Nem tudom. Bizonyára valahogyan kisegítettek. Rettenetesen sántikáltam, az egyik lábam (a jobb?), nagyjából merev volt. Zuhanyozás meleg vízben. Erre emlékezem.

Egyetlen egyszer azért beszélt egy SS-sel

Volt valami kapcsolatuk az SS őrökkel?

Ők elérhetetlenek voltak, mint az egyszerű polgárnak a miniszterelnök, olyan messzeségben álltak tőlünk. Egyetlen egyszer azért beszéltem egy SS-sel. A háború vége felé, München mellett egyszer lekéstük a vonatot, az SS a levegőbe lövöldözött, nehogy valaki megszökjön. Volt egy Takács nevezetű fehérvári fogoly, nagyon rossz állapotban lehetett, ötven éves korúnak saccoltam, nagyon öregnek számított. Alig tudta vonszolni magát, mondjuk nem csoda egy év raboskodás és kényszermunka után. Mellette vonultam, mögöttünk az SS a levegőbe lövöldözött, szerencsétlen Takács majd összeesett, tudta, ha összesik, lelövik. Az SS azonban felvette a vállára és cipelte. Vele tudtam beszélni, elmesélte, hogy Elzászból való, és kényszerből jött. Azt várta, hogy vége legyen a háborúnak, a láger kapujáig vitte, 15 percig. Ez volt az egyetlen alkalom.

Álmában visszatér néha még a láger?

Nagyon ritkán, jó, ha az elmúlt hetven évben kétszer álmodtam ilyet. Valami azért kellett, hogy maradjon. Volt például egy visszatérő álmom, több variációban lépett fel, a legélénkebben úgy maradt meg bennem, hogy a szombathelyi „Új strand” öltözőjében vetkőzöm és tudom, hogy a gázkamrába megyek. Tehát, az öltöző Auschwitzban van. Vagy, megérkezünk Auschwitzba, a rámpán állok a szelekció előtt, és felismerem, hogy csak gázba küldhetnek, hiszen már idős vagyok (50 után már idősnek számítottam volna).

Ezzel szemben volt egy másik visszatérő rémálmom, ami gyakrabban kísértett. Budapesten utazom a villamoson, mennék a nagynénémhez, de nem sikerül időben leugranom, megyek tovább a Körúton. Látom ám, hogy az ávósok megállítják a villamost. Leszállok, nem csak a villamost, a járókelőket is ellenőrzik már. Szerencsémre a Miksa utca keskeny, befarolok oda, de ott is szembe jönnek velem az ávósok. Ebbe a pillanatban felébredek. Ez a félelem, hogy jön értem az ÁVÓ, sokkal inkább valóságos volt, mint a láger.

Milyen volt a koncentrációs táborok poklából visszajönni Szombathelyre?

Dachauban szabadultam, ott főként kommunisták közé kerültem. 16 évesen, gondolom rettenet állapotban lehettem, etettek, lesúroltak.

Dachauban szabadult fel
Dachauban szabadult fel
Nyugat.hu

A háború után nekem Szombathely fájdalmas helynek számított, nem maradt senkim, egyedül a féltestvérem élt ott, aki 25 évvel volt nálam idősebb. Kicsit szégyelltem is magam, aki zsidó volt, annak bizonyára más lehetett, én nem éreztem magam ezek után sem zsidónak. Kellemetlen volt, hogy kiderül, pedig én nem is vagyok zsidó.

Azóta is, hihetetlen szolidaritásom van mindenkivel szemben, akit üldöznek. De attól, hogy üldöztek, még nem vagyok jobb, nem vagyok illetékes morális ítéletek meghozatalában, csak azért mert üldöztek. Nem lettem morális instancia. Ha valamire tanított Auschwitz, az a tolerancia, ezen kívül semmi másra.

Hová ment a háború után?

Budapestre, az Eötvös gimnáziumba jártam. A nagynéném a fővárosban élte túl a borzalmakat, Köpeczi-Boócz Lajosnénak hívták, a férje egy B kategóriás színész volt, egy tragikus figura. A nagynéném akkoriban már elvált tőle. Nekem ő már gyerekkoromban többet jelentett, mint anyám. Művelt volt, Zeneakadémiát végzett. 1936-tól kezdve már Jolán lett a szellemi iránytűm. A férje révén színészekkel, rendezőkel, írókkal járt össze. Rajta keresztül jóba lettem például Tersánszky Józsi Jenővel, írtam is egy cikket erről a brüsszeli emigráns újságban. Ő mindig tegezett, én még tizenéves voltam, nem tudtam visszategezzem-e, ügyesen megkerültem a témát.

Mikor érezte meg, hogy Magyarország megint nem lesz jó hely?

1949. március 15-én, amikor az iskolában be akarták vezetni az egyensapkát és egyenruhát, az már nagyon nem tetszett nekem. Éreztem, innen el kell menni. Nem hajlok a mártíromságra, fogalmam sem volt arról, hogy kezdettől fogva milyen rémes dolgok történtek, de az uniformisra allergiás voltam. Akkoriban, 1948-ban léphettem be a VIII. Kerületi Szociáldemokrata pártba, de tagdíjat nem fizettem, mert vége lett a pártnak. Jóval később aztán, Ausztriában a szociáldemokrata párt próbált rábeszélni, hogy lépjek be, mondtam is, nem, mert az maguknak nem lesz jó :)

’49 áprilisában, 20 éves múltam akkoriba, egy szemeszterem volt meg filozófia szakon. Lukács György növendék voltam, de nem nagyon jártam be, hihetetlen, de Heller Ágnes elvileg nekem évfolyamtársam kellett, hogy legyen, de életemben nem láttam. Akivel jóba lettem, Ungváry Tamás, vele mind a mai napig tart a barátság. Ő már akkoriban nem szimpatizált a kommunistákkal, egy tisztánlátó ember.

Alig múlt húsz éves, és emigrált.

Hogy mennyire vártak ott rám? Végre jött egy szakember, egy szemeszter filozófiával, segít majd az újraépítésben! Egy túrót! 1957-ig jó, ha albérletben vagy lágerben lakhattam, sokat nélkülöztem, nagy volt ott is a munkanélküliség. Aztán sikerült bekerülnöm egy bélyegnagykereskedéshez, szortíroztam zacskókba bélyegeket. Sokat nem fizettek, ennek ellenére, amikor reggelente felkeltem, hálát adtam a sorsnak, hogy nem Magyarországon ébredtem. ’61-ben véleménykutatónak álltam, mellette egyetemre jártam, és egy számítógépközpontban dolgoztam.

Tudtam, muszáj, hogy legyen valami titulusom, mert Ausztriában diploma nélkül élni olyan, mint a Nagykörúton ruha nélkül sétálgatni. Nem is voltam már annyira fiatal, de belevágtam. Szívesebben tanultam volna történelmet, de abból nem lehetett megélni. Pszichológia szakra jártam, fül-orr gégészeten csináltam a disszertációmat, ott is doktoráltam le. Mire kész lettem, voltam vagy negyvenes éves. Mellette megszereztem egy számítógépes végzettséget, a műegyetem ergonómia tanszékén aztán pont ilyen interdiszciplináris embert kerestek, ott is ragadtam 30 évre.

Nehéz kimondani, de szívem szerint mégis író szerettem volna lenni, Pesten is írogattam, de sajnos tudós lett belőlem. Az írás és a tudomány közt alapvető különbség van, nem összeegyeztethető.

Biztos elgondolkodott azon, mi van, ha Budapesten marad?

Bezártak volna. Én nem voltam bátor, csak naiv és buta. Sok minden olyat csináltam, amit lehet bátorságnak, de hülyeségnek is nevezni, mert mindig nyíltan megmondtam a véleményem.

Élete jó részét Ausztriába töltötte, itt él a család, itt épített karriert. Minek tartja magát, osztráknak, magyarnak?

5 éves koromig csak németül beszéltem, volt egy bébiszitterem, aki német volt. Vele érintkeztem, a kultúrám viszont mindig is a magyar volt, de területi azonosságom, ami elengedhetetlen része az identitásnak, az már nincs meg, kimaradt nálam ez a kommunista buli is, vele a közös nemzeti sors. Addig mindig a legrosszabbakat fogtam ki, ebben az egyben szerencsém volt. Ha megkérdezik, mi vagyok, azt szoktam rá válaszolni: osztráknak nem osztrák, magyarnak nem magyar, egy turista…

’89-ben nem gondolta, hogy hazajön?

- Akkora már más mentalitás alakult itt ki, nem voltam elég kemény ahhoz, hogy Magyarországon éljek. Ha itt felszállok a villamosra, segítik az embert, nem lökik le, ott meg kell harcolni minden lépésért, én arra már nem vagyok képes. ’56-ban, igen, ha győz a forradalom, akkor még hazamentem volna. Miután leverték, új menekültekkel telt meg a lakásunk…

Weiss András
Weiss András
Weiss András saját fotói

Nekik egyszerűbb volt az elindulás?

Sokkal, rögtön kapták az ösztöndíjakat, mehettek egyetemre, de aránylag kevesen maradtak kint Ausztriában, mentek tovább. Nekem az volt a szerencsém, hogy sohasem engedtek be máshová. Ki akartam vándorolni Amerikába, Kanadába is, aztán 1961-ben döntöttem el, hogy itt élni-halni kell.

Maradt Önben harag Magyarország iránt?

Sokakban van, de velük nem is tudok beszélgetni. Csortos Gyuláról, a híres színészről maradt fenn egy anekdota. 1944. tavaszán, kint a körúton ült a New York kávéház teraszán, és jött egy zsidó sárga csillaggal. Erre ő: „Milyen rettenetes időket élünk, rendes ember már nem is lehet antiszemita- mondta. Az antiszemitizmus helytelen, de ki lehetett volna belőle gyógyulni, nem kívánták ők sem azt, ami történt. Miért haragudnék én bárkire?

Például a németekre.

A németek a II. világháborúban a pokolra mentek. 1933-tól 46-ig megtanulták, hogyan kell a dudát fújni, muszáj volt szembenézi a bűneikkel. Meg is tették.

Nem gondolt rá, hogy megírja könyvét, egy önéletrajzit?

Egy része megvan, a vázlatot megcsináltam, aztán megijedtem, mert a könyv, ha elkészülne, 400 oldal is lenne. Az első száz oldal van meg, ehhez kellett 86 év, kiszámolhatja, mennyi idő kellene a folytatáshoz :)

Weiss András, az Életünk című folyóiratban megjelent visszaemlékezései:

  • Weiss András: A kezdet II. rész
  • Weiss András: A kezdet III. rész
  • Weiss András: A kezdet IV. rész
  • Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is facebook messengeren ide kattintva vagy emailben: jelentem@nyugat.hu

    Kapcsolódó cikkeink

    Weiss András: Én sem hagyok magamból Holokauszt-bohócot csinálni! (I. rész)

    Ő volt az srác, akinek Görög Dénes, mielőtt Mengele boncorvosa lett, a levesét odaadta. Ma a bécsi Műegyetem nyugalmazott tanára.

    Hozzászólások

    A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

    A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

    Múltbanéző

    Tovább az oldalra