Amióta pár éve bebarangoltunk Románia legdélebbi csücskét, a Duna-deltát, azóta vágyunk vissza oda, látni Európa legnagyobb vadvizét, hihetetlen méretű nádtengerével és madárvilágával. Pazar élmény, zaccos törökkávéjának párja nincs, órákig mesélhetnénk a falvakban (és városokban) szabadon kószáló tehenekrő és disznókról, a fafűtéses panelházakról, és a bennük élő mosolygós emberekről. A Delta messze van, ám ha habzás-mentes vadvízi kalandra vágyunk, nem kell sokat mennünk, másfél száz kilométer és itthon is elénk tárul a Duna csodás ágrendszere. Honi Deltánk, a Szigetköz persze egészen más világ, kristálytiszta vizű csatornái és az Öreg-Duna vidéke vadregényes helyek, ám balkáni helyett komfortos, nagyon is európai élményt kapunk.
Szeméthegyek helyén kistavak – Kisbodak
Mosonmagyaróvártól tizenöt, Győrtől harminc (Pozsonytól hatvan) kilométerre, a Szigetköz középső harmadában járunk egy pár száz fős kis falucskában. (Megközelíthető a szigetközi 1401 es számú útról Halászi felől Püskin keresztül, vagy Darnózselinél letérve Lipót, Dunaremete majd Püski érintésével.) Kisbodak első blikkre, vadregényes tavacskáival és csatornáival üdülőövezet benyomását kelti. Kicsiny köves-poros utcácskák, egyen-rövidre nyírt gyepek, meg is lepődünk, amikor kiderül, a többség itt-lakó, nem nyaraló. Sokan dolgoztak-dolgoznak Ausztriában, talán onnan lestek el valamit: Barbi-hercegnős kivagyi paloták helyett emberléptékű, tájba illő házakat látunk, viszonylag szűk, gondosan ápolt parcellákon (a falut átszövő csatornák és tavak gátat szabnak a telekméretnek). Poros az út, betonra még nem futotta, de új a harangláb és a templom, és a kis település új kultúrházat is építetett magának. Szemben vele egy parányi focipálya, mellette új fa zenepavilon, és két játszótérről is gondoskodtak.
A házak lábánál, a falu központjában három kis halastó, fürödni pár éve már hivatalosan is tilos, ám a helybéliek közül a szerencsésebbek (mint vendéglátónk) akár ablakon keresztül is horgászhatnának. Pár éve a település közepén ezekben a gödrökben – mesélték – még szeméthegyek éktelenkedtek, úgy számolták fel, hogy a falu pályázott, s nyert: a vízügyi igazgatóság ezen a részen alakította ki a falu egyik legszebb vizes élőhelyét, a Kis utcai tavakat. Túl a töltésen
A falu széli Pálffy-erdő már a Szigetközi Tájvédelmi Körzet része. A központtól tíz percnyire, a falu zeg-zugos utcáiból kiérve már a dunai töltéshez érünk. Házigazdánk meséli: nem véletlen, hogy Kisbodakon szinte csak új építésű házakat találni, az 1954. évi nagy árvíz gyakorlatilag elpusztított mindent. Eztán költözött a település a Dunától távolabb eső, a korábban a falun kívül felépített iskolaépület köré. Az árvíz után hatalmas földtömeget mozgattak meg, hogy megerősítsék a töltést, ami újabb értékes termőterület elvesztését jelentette.
A köves út mellett mindenütt rózsaszínben pompázik a nebáncsvirág, muris szerzemény, ha a levirágzott tokjához hirtelen hozzáérsz: kipattan és szétszórja magjait. Rövid sétával az Öreg Duna mellékágához érünk, a szűkített meder fölé épített hídnál zuhatagként folyik át a víz. Tavasszal, mesélik, több méter magasan is hullámzott a Duna, a töltéstől be se lehetett idáig jönni.
Ha a töltésen feljebb sétálunk, ott a kemping, a délutánban nyakig beburkolózott vadvízi evezősöket látni, hemzseg a szúnyog errefelé. A kempinggel szemben a töltésen túl a kajak-kikötő, itt akár fürödhetnénk is.
A vízlépcső politikai bálvánnyá válása sokat ártott a Szigetköznek
Az Öreg Duna pár száz méterre van tőlünk. Jó, ha a régi meder felében csordogál víz, házigazdáink szerint így is szokatlanul magasan. Pár éve még úgy tűnt, végleg kiszáradhatnak a szigetközi Duna-ágak. Közismert, hogy 1992-ben, a szlovák oldalon a bősi vízlépcső üzembehelyezésével a Duna vízhozamának csaknem 80 %-át az erőmű üzemvízcsatornájába terelték. Ennek következtében a közel 50 km hosszú szigetközi folyószakasz 4/5 részén megszűnt a főág és a mellékágak közvetlen kapcsolata. A Szigetköz ág-rendszeréből egyik napról a másikra „kifolyt a víz”, a medrek üresen, víz nélkül maradtak. (Ha a vízlépcső az eredeti tervek alapján épült volna meg, a Szigetköz vízellátását az 1986-89 között e célból megépített rendszer biztosította volna.) Többéves politikai töketlenkedés (pl.: szivattyús vízpótlás) után a helyzet 1995-től javult, amikor a dunakiliti fenékküszöböt üzembe helyezték. Igaz, azóta is kevesebb a hal, süllyed a talajvízszint, az Öreg Dunán leér az evezőlapát, a magyar oldalon ellehetetlenült a vízi közlekedés is.
Halbölcsőből haltemető lett
A helyiek szerint ma már nem kérdés: felelőtlen lépés volt Magyarország részéről, hogy 1989-ben egyoldalúan felbontotta az anno Csehszlovákiával kötött államközi szerződést, és leállt a dunakiliti és a nagymarosi létesítmény építésével. Ki ne emlékezne rá, a dunai erőmű építése elleni tiltakozás a rendszerváltás hajnalán a diktatúra elleni tiltakozás szimbóluma lett, ezrek vonultak az utcára az erőmű ellen. A következményekkel azonban akkoriban a környezetvédők sem számoltak: a Magyarországot ért hatalmas anyagi kár mellett a szlovákok 1992-ben „elrabolták” a Dunát, a Szigetköz pedig a mai napig nyögi a döntések következményeit. Kérdés persze, hogy az így okozott kár a nagyobb, vagy az eredeti „Dunaszaurusz” ártott volna többet.
A szlovák oldalon megépült az erőmű, és az elterelt Duna üzemvízcsatornája mentén igényes turisztikai övezetet alakítottak ki. „Az akkori környezetvédők és a Bős- Nagymaros ellen tiltakozók tönkretették a Szigetközt, aztán milliárdokba került a táj rehabilitációja.” – hallani vendéglátónktól. (Utánanéztem: a fenékküszöb 450 millióba, a szivattyús vízpótlás 366 millióba, az egyszeri halpusztulás 120 millióba, a szakértők 2,27 milliárdba kerültek a Duna elterelése után. Kiliti megmaradt saját maga torzójának, a rendkívül drága, gyakorlatilag teljesen kész létesítményt ma nem használjuk semmire. A nagymarosi vízlépcsőt osztrákok építették, ők is verhették szét. Nekik a tartozást 2016-ig törlesztjük – áramban.)
A denkpáli gátnál és a hallépcsőn
A táj látszólag érintetlen, a drámai beavatkozás ténye számunkra akkor válik kézenfogható valósággá, amikor az Öreg Duna mentén haladva egyszer csak megállunk a Cikolai-ágrendszer alsó torkolatánál (Denkpál) található gátnál és a mesterségesen kialakított hallépcsőnél. Itt szembesülünk először azzal a ténnyel, hogy a gát egyik oldalához képest a másikon az Öreg Duna négy méterrel lejjebb folytatódik tovább. Ez azért van, mert a Duna vízének java szlovákok mesterséges csatornájában folyik tovább, a tőlük kapott víz pedig csak arra elegendő, hogy egyes mellékágakat feltöltsenek.
A Bősi (Gabcikovo) vízlépcső megépítéséig a Szigetköz a Duna halbölcsője volt: 65 halfaj fordult itt elő, ez a hazai fajok 80%-a. Mára megszűnt a Szigetköz halbölcső jellege is, ez a halállomány drasztikus csökkenésében is megmutatkozik. Az Öreg-Duna vízszintje ugyanis több méterrel elmarad a mellékágakban létrehozott vízállástól, ezért szükség volt az ágvégek lezárására. Emiatt azonban a halak természetes közlekedési útvonalai megszűntek. A problémát természetesen megoldaná, ha lenne ismét elég víz a főmederben, de nincs, mert az a bősi turbinákat hajtja. Ezért is találták ki Magyarország első és eddig egyetlen természetes jellegű hallépcsőjét, amely 1998-ban épült. Az objektum – magyarázza házigazdánk – egy olyan létesítmény, amely a két különböző szintű vízteret egy hosszabb, de a halak számára leküzdhető esésű vízfolyással köti össze. Legszemléletesebben egy szerpentinhez hasonlíthatnánk. A valóságban a híd két oldalán, a beton-mostrum tövében kanyargó kis patakot látunk, állítólag itt közlekednek a halak.
Csónakázunk...
A közelben, Doborgazszigeten egy mellékágon fürdőzünk: a víz jéghideg, alig pár métert haladunk befelé, a hínártól már közlekedni sem lehet. A kiépített homokos strandnál vizibiciklizni szeretnénk, ám a bérlő nem készült a kora őszi turisták rohamára, így a járgányok leláncolva maradnak.
Szigetközi kirándulásunk végén csendesebb vizekre evezünk. Csónakba szállunk, a partok mentén csupán egy-két horgász vert tanyát. Kristálytiszta a víz, körülöttünk ligeterdők és mocsárrétek, a mélyben látni a tavirózsák indáit. A vízbe hajló fák közt hattyúk kémlelnek bizalmatlanul, a part mellett kecskék legelésznek. Fogalmunk sincs már merre is evezünk, számunkra kibogozhatatlan a rendszer, de elhatározzuk, egyszer kajakkal-kenuval visszatérünk, és behajózzuk újra a vidéket.
Ecetes rántott hal, ínyenceknek
Zárásként a helyi táj-jelegű specialitások közül a bográcsban főtt hallét is megkóstoltuk, amit errefelé következetesen nem halászlének hívnak. Mert ugye nem halászból, hanem halból főzik. A Szigetköz másik fő specialitása az ecetes rántott hal, ami vendéglátónk szerint a helyiek nagy leleménye, arról szól: miként is lehet tartósítani a vasárnapi maradékot. A receptet megkaptuk: a halat sóval, borssal, fokhagymával megfűszerezzük, majd panírozzuk és kirántjuk. Elkészítjük a páclevet: vízbe ízlés szerint teszünk sót, cukrot, ecetet, babért és sok karikázott hagymát, majd felfőzzük. Ha kihűlt a lé, a halra merjük, és egy éjszakát pácoljuk benne. Állítólag remek másnapos gyomorra.
