Kezdjük a legelejéről. A Kirándulóerdő bejáratát a Vadkert körút vége felé, a Kertváros közelében találtuk meg. Egy nagy fa boltívet kerestünk, aminek a tetején láthattuk is, hogy jó helyre érkeztünk. Az ösvény nincs különösebben elrejtve, viszont a városban egy tábla sem jelzi, hogy errefelé ilyesmit találunk. Talán óvjuk a természetet a turistáktól?
Mivel az erdő látogatása, szerencsére, ingyenes, ezért nem is teketóriáztunk, elindultunk befelé. Elég volt pár métert mennünk a kavicsos ösvényen, és észrevettük, hogy az út kétfelé ágazik. Kissé kalandos kedvünkben voltunk, ezért letértünk a kijelölt útvonalról, hogy megnézzük hova visz a másik, kitaposott, sáros ösvény.
Hát, fogalmunk sincs, hogy mit műveltek itt az erdőben, de az aljnövényzetet szinte teljesen kipusztították, a távolban pedig megjelent néhány homokhegy. Elég kiábrándító látvány, ha valaki az erdőbe készül túrázni, csak remélni tudjuk, hogy a fákat a helyén hagyják.
Ha tippelnünk kéne, akkor azt mondanánk, hogy erre jön vissza az ösvény, ha majd egyszer elkészül. Munkagépeket nem láttunk, és az ismerőseink szerint, akik gyakran járnak erre, már hónapok óta így áll az "építkezés".
Mivel itt nem volt túl sok látnivaló, és amit láttunk az is elég elszomorító volt, ezért visszatértünk a kavicsos útra. Még néhány perc séta után megpillantottuk az első pihenőt. Azért ilyen rövid távon nem illik elfáradni, de ezt a kis tisztást nem is ezért építették oda.
A kis tisztáson elhelyeztek egy tábortűzrakót, aminek akkor örültünk volna nagyon, ha lett volna nálunk egy kis szalonna. A közvetlen közelében pedig padokat, és még egy fedett pavilon szerű építményt is felhúztak, szóval nem kellett attól félnünk, hogy elver minket egy váratlan zápor. Sütögetnivaló hiányában viszont folytattuk tovább az utunkat az erdő sűrűje felé.
A kanyargó ösvényen néha-néha megláttuk a kipusztított aljnövényzetet, de szerencsére az erdő többi részét nem bántották, úgyhogy majdnem elhittük, hogy távol járunk a várostól. 20-30 méterenként kisebb játszóterek bújtak elő a fák közül, szóval ha valaki családostól akar ide látogatni, akkor nem kell félnie, a gyerekek sem fognak unatkozni.
Itt említenénk meg, hogy az ösvény baromi tiszta volt, amikor ott jártunk. Még egy eldobott zsepit sem láttunk, igaz, a jó idő ellenére, csak néhány ember kocogott el mellettünk. A helyiek egyik kedvenc futóhelye az erdő, amire egy tábla is felhívja a figyelmet, hogy feltétlenül próbáljunk ki. Mivel futócipő sem volt nálunk, inkább passzoltunk.
Az út innentől elég kacskaringós lett, ami nem is baj, hiszen így tényleg olyan volt, mintha távol lennénk a civilizációtól. Aztán feltűnt egy keréknyomvonal, ahonnan még jobb rálátásunk nyílt a tarvágásra, és még az az aszfaltozott körutat is megpillantottunk a túloldalon. Akaratlanul is, de visszacsöppentünk a városba.
Végül pedig elértünk az ösvény végére, ami az árvízvédelmi töltésbe kapcsolódik be. Itt eldönthetjük, hogy tovább akarunk-e túrázni, vagy visszafordulunk. Mi úgy döntöttünk visszamegyünk amerre jöttünk, mert a töltés körbe vitt volna minket a város körül, jó pár órával megtoldva a kis expedíciónkat. Meg amúgy is, az erdő izgalmasabbnak tűnik, mint egy domb.
Talán ez lehet a kirándulóerdő egyik legnagyobb problémája; még nincs kész az az ösvény, ami visszavinne. Ugyanazon az útvonalon kellett bóklásznunk, mint amin jöttünk, de legalább mindkét irányból jól megnézhettük magunknak a növényzetet, hátha a fák egyik oldala érdekesebb, mint a másik. Az egész gyalogtúra az ösvény végéig nem tartott tovább 30 percnél, pedig egész lassú tempóban sétáltunk. Szűk egy óra múlva pedig ugyanott álltunk, ahonnan elindultunk.
A végére nem kapott el minket a katarzis, viszont jó volt egyet a felfedezni fák árnyékában, főleg, hogy még az idő is engedte. Szóval kinek ajánljuk, hogy ide látogasson? Azoknak, akik épp Sárváron járnak, és van egy fölös órájuk rácsodálkozni a szépen zöldülő növényekre. Ismerőseink beszámolója alapján pedig a szerencsésebbek, még őzekkel is találkozhatnak, habár minket csak a lepkék találtak meg.
