Mikor elkezdődött az olimpia, már egy kicsit féltem. Azon gondolkodtam, hogy hányan leszünk, akik majd úgy érzik, nem tudnak felhőtlenül örülni az elkövetkező sikereknek. Akik - tapasztalatokból kiindulva - már előre sejtették, hogy ez az egész úgy lesz tálalva, mint a nagyon sikeres, jelenlegi kormányzati ciklus egyik eredménye. Bejött. Nem az, hogy nem sírtam Kolonics Gyuri győzelme után (mi tagadás elbőgtem magam), de hazánk két legnagyobb sporttudósa (O.V. és D.T.) mindent megtett azért, hogy ezt a remek vizesnyolcast (Csollány, Nagy Timi bocs!) kis hazánk polgári részének sikerének állítsa be. Engem a dolognak ez a része nem különösebben érdekel, csak az bosszant, hogy kiváló PR-szakemberiknek köszönhetően ebből is jól jönnek ki. Ha nem harminc éves lennék, déja vu érzésem lenne, felmerülne az 1952-es olimpia (16 arany, össznépi Éljen Rákosi!). Az összehasonlítás viszont remélhetően nem teljesen áll meg: Viktort nem szeretik annyian.
Vonatkozó cikkünk:
Szubjektív olimpia
