Nemrég Répcelakon jártunk, ahol egy transzformátor-állomást adtak át 
Az E.ON Répcelakon épített egy új transzformátor-állomást, hogy ritkábban menjen el az áram és legyen hely a jövőnek is June 17. 18:25 . Ha már erre vitt az utunk, benéztünk a szomszédos Tompaládonyra is. A falu felső részén kezdtük a sétát, hiszen itt áll a helyi látványosság, a harangláb.
A falu határában hullámzó búzatáblát is megnéztük. Akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy később népbírósági vádak 
V. Németh szerint népbíróságot játszunk – pedig csak feltettünk egy kérdést June 21. 19:09 érnek majd minket, így nyugodt szívvel megsimogattuk a kalászokat, mint egykor Rákosi elvtárs a híres propagandafotókon.
A falu felső részén kihalt utcák fogadnak minket. Emberi szót egyáltalán nem hallunk, pedig néhány ablak és ajtó nyitva állt. Az idilli csendet csak a madarak éneke törte meg időnként. Ha van olyan magyar falu, amit el tudnánk képzelni egy Disney-rajzfilm díszleteként, akkor Tompaládony felső része biztosan ilyen lenne.
Feltűnt, hogy néhány ház udvarán német nyelvű feliratok díszítik a kertet, ide már valószínűleg osztrák tulajdonosok költöztek. Sok kapun és házfalon még mindig ott lógnak a kis harangok; a klasszikus kapucsengők. Viszont már itt szemet szúr valami, ami a falu alsó részén még hangsúlyosabban jelenik meg: a biztonsági kamerák.
Közben kerítésen átmászó kölyök németjuhászt, Motkányt a Jégkorszakból, gólyákat, régi kapukat és egy működő közkutat is találunk. Egy pillanatra úgy érezzük, már bejártuk az egész települést. Autóba is ülünk, hogy ennyi, ám egy rövid erdős szakasz után megérkezünk Tompaládony alsó részére.
Tőle hallottuk azt a mondatot is, ami talán legjobban összefoglalja Tompaládony történetét.
Régen még szerettek a faluban az emberek.
Mert hogy volt közösség, mindenki ismert mindenkit, segítették egymást, és ha valaki kiült valamelyik padra, biztosan nem maradt sokáig egyedül, mert mindig akadt valaki, akivel lehetett beszélgetni.
Az új betelepülők viszont már szakítottak ezzel, nem ülnek ki a kispadra, nincs is ilyenünk, meg egyébként is mindenki egy kicsit magának valóbb lett.
Persze az alsó részen is találunk szépen felújított, klasszikus parasztházat, no meg egy bezárt postát és az évek óta üresen álló egykori fogadót. A főút mellett viszont működik egy pékség, ami ma valamennyire közösségi találkozóhelyként is szolgál.
Érdekesség, hogy a faluban két templom is található, ráadásul ugyanabban az utcában, egymással szemben. A Római Katolikus egyház Kisboldogasszony temploma és Tompaládonyi Evangélikus Leányegyházközség temploma. És persze nem csak Istenre bízzák magukat a helyiek: a felső részen orvosi rendelő az alsón pedig faluház is működik.
Vagyis Tompaládony olyan település, ahol néhány száz méter alatt két külön világba lehet átérni. Az egyik oldalon még ott van a klasszikus falusi nyugalom, a harangláb, a gólyák és a csend.
A másikon már inkább az a Magyarország köszön vissza, ahol az emberek a környező városokba vagy Ausztriába járnak dolgozni, és a falu sokak számára már inkább csak lakóhely, mint valódi közösség.
Talán ezért maradt meg bennünk leginkább annak az idős bácsinak a félmondata: "Régen még szerettek itt az emberek."
Egy kis történelem
Tompaládony története egészen a 13. századig nyúlik vissza: a települést 1234-ben Ladun néven említik először az írott források. A középkorban a mai falu helyén több kisebb település és birtokrész létezett – Alsóládony, Berekaljaládony, Bánládony és Pusztaládony –, amelyek az évszázadok során külön fejlődtek.
A Tompaháza nevet a település a 18. században kapta birtokosairól, a Tompa családról, Berekaljaládony pedig 1871-ben olvadt bele. A két település a 20. század elején már Berektompaháza néven szerepelt, majd 1941-ben Pórládonnyal egyesítették. Az új község ekkor kapta a ma is használt Tompaládony nevet.
A falu történetét hosszú időn át a nemesi birtokok, a mezőgazdaság és a Répce mente határozta meg. A korabeli leírások szerint lakói főként földművelésből és állattartásból éltek, a település határa pedig termékeny szántóiról és jó minőségű rétjeiről volt ismert.
