Megint gyarapodott eggyel, mégpedig Orfaluval az országosan is híres Vas megyei települések száma. A Vendvidék legkisebb községe az országgyűlési választások után néhány nappal vált messze földön nevezetessé: a legkülönfélébb újságokból bárki megtudhatta, hogy az LMP itt érte el országosan a legmagasabb, 22,5 százalékos támogatottságát. Ez őrület! Egy kis párt egy ugyancsak apró, hatvannégy lelkes faluban! Hát ez a rekord meg hogyan születhetett meg pont itt, ahol tényleg nem jár még a madár se? S vajon miként élik meg a helyiek a hirtelen jött hírnevet?
Ezekre a kérdésekre keressük most a válaszokat Orfaluban, jobban mondva: keresnénk, ha tudnánk, hol a falu. Apátistvánfalva felől gurultunk be a településre, jócskán elhagytuk már a helységnévtáblát is, de a falunak sehol semmi nyoma. Egy-két ház mutatkozik csak a távolban, nagyon messzi tisztásokon, amúgy meg erdő mindenfelé, amerre a szem ellát. A vékony, aszfaltos út hamarosan már sűrű rengetegben kanyarog, s ezért, meg persze azért, mert eszünkbe jut, hogy Orfalu úgynevezett szórványtelepülés, ahol a házak csak úgy össze-vissza el vannak dobálva a dombocskák között, visszafordulunk.
A buszmegállónál aztán balra kanyarodunk, felhágunk egy kis kavicsos emelkedőn, s máris három-négy ház közelében találjuk magunkat. Az egyik porta előtt középkorú ember üldögél egy széken, a szabad levegőn sziesztázik, noha igen mogorva az április közepi idő, csoda, hogy el nem fújja őt is, minket is a szél. Nem zavarok rosszkor?, kérdem az embertől, miután fotós kollégámmal felkaptattunk hozzá, egészen a széke a közelébe. Hát, ami azt illeti, de, feleli az őszinte ember, s fejét újra a szélnek szegezve rögtön el is fordul tőlünk. Mi meg értünk a szóból, már indulunk is, amikor az ember utánunk szól: Na jó, mit akar?
A parasztember nem felejt
S én gyorsan, hogy meg ne gondolja magát, el is hadarom, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, s hogy mi célból kódorgunk ezen a vidéken. Aha, hallottam erről az LMP-s dologról, mondja a székéből illedelmesen feltápászkodó ember, egy vagy két napig beszéltek róla a faluban, de ennyi az egész, semmi több. A másik meg az, hogy erre az LMP-re főleg a telepesek szavaztak ám, a régi orfaluiak nemigen. Telepesek? Kik azok a telepesek, kérdem nagyot nézve az embertől. Hát azok, akik városról, főleg Pestről jöttek ide. Akik itt vettek, vagy építettek házat. Szóval amolyan gyüttmentek. Hát igen, így is lehet mondani. Na de azt miből gondolja, hogy főleg a telepesek szavaztak az LMP-re? Honnan lehet azt tudni, hogy ki melyik pártra szavazott? Lehet azt tudni, higgye csak el, mondja erre sokat sejtetően az ember. Legalábbis errefelé.
Az ember ezzel befejezettnek is nyilvánítja a közéleti diskurzust, mert, mint mondja, ő maga nem szeret politizálni egyáltalán. Arra azért még hajlandó, hogy elmagyarázza, merre találunk néhány telepesházat, sőt, még a gazdáik nevét is fejből sorolja. Miközben szorgalmasan memorizálgatjuk az útmutatót, egyszer csak azt vesszük észre, hogy minden szó nélkül megáll mellettünk egy jól megtermett, munkásruhás férfi. S ez a mosolygós ember első pillantásra is igen barátságosnak, beszédes kedvűnek tűnik, fel is villanyozódunk a láttára nyomban. Kezelünk, bemutatkozunk, aztán összefoglaljuk neki, hogy miről beszélgettünk az érkezéséig.
S egykettőre kiderül, hogy Doncsecz Károly tényleg szeret bőkezűen bánni a szóval, hogy bármikor hajlandó egy jó kis társalgásra, még idegenekkel is. Igaza van a Józsinak, bök a fejével eddigi partnerünk felé a Szentgotthárdon vasutasként dolgozó férfi, egészen biztos, hogy a telepesek szavaztak az LMP-re. Mert az orfaluiak se rájuk, se a pirosakra nem szavaznak. Na és a pirosakra miért nem? Hát azért, uram, mert a parasztember nem hülye, meg aztán nem felejt. Ennyi. Hát akkor kire szavaztak a tősgyökeres orfaluiak? Kire? Hát, ki erre, ki arra, adja meg az egyedüli nyilvánvaló választ szokásához híven mosolyogva Doncsecz Károly.
Az a legjobb, hogy nincsen szomszéd
Kicsit, de egyre lanyhuló kedvvel rágcsáljuk még az unalmas politikát, hogy aztán többé szóba se hozzuk, hogy később csak a szép Orfaluról beszélgessünk. Mert Doncsecz Károly szerint a falu, amelynek a telepeseken kívüli lakói szinte kivétel nélkül szlovén nemzetiségűek, egyszerűen gyönyörű. A Vendvidéken talán csak Kétvölgy tesz túl rajta valamelyest. Igen, de most már nemcsak szép, hanem híres, országosan is, teszem hozzá figyelmeztetően. Híres? Na ne vicceljen, uram, mondja most meg elnézően mosolyogva a jó kedélyű vasúti dolgozó. Hiszen Orfaluról a legtöbb ember azt se tudja, hogy a világon van. Még a Vas megyeiek sem. Nekem például egy körmendi kolléganőm egyszerűen nem akarta elhinni, hogy létezik ilyen nevű falu. Ez az igazság.
Elmélázunk egy kicsit ezeken a szavakon, de el nem szomorodunk tőlük, mert Doncsecz Károly határozottan leszögezi, hogy - ismertség ide, vagy oda - ezen a különleges, hatalmas erdők övezte, dimbes-dombos tájon a legnagyszerűbb élni a világon. Mert a vendvidéki csend, nyugalom és jó levegő egyszerűen megfizethetetlen. Tudja, mi a legjobb az itteni életben?, kérdi talányosan Doncsecz Károly. Mi? Hát az, hogy sok embernek nincsen szomszédja. Nekem például nincsen. Így aztán én sem zavarok senkit, de más sem zavar engem. Azt csinál az ember, amit akar. Na, ezt aztán én nem adnám semmiért.
Hát iskola, bolt, kocsma van-e a faluban? Nincsen, egyik sem, mondja az igazsághoz híven a derűs vasutas, de ez nem nagy baj, mert a környező településeken megtalál mindent az ember, amire csak szüksége van. A kocsma hiánya meg végképp nem gond, teszi még hozzá, mert ő időről időre beszerzi a maga egy rekesz borát, aztán az kitart, ameddig kitart, s jöhet a következő.
Emelni kellene a közmunkások bérét
Azért a nagy emberek fejleszthetnék egy kicsit ezt a falut, szól közbe váratlanul Józsi, akiről időközben az is kiderült, hogy a község egyetlen közmunkása. Hát, igen, végül is fejleszthetnék, mondja beleegyezően, de azért jól meggondolva, megmérve a szót Doncsecz Károly is. Meg emelhetnék a közmunkások bérét is, folytatja a szavát megtaláló házigazda. Ebben a faluban az én reszortom minden kinti munka, árkot ások, utat javítok, kaszálok, meg még a fene tudja, mit nem csinálok, a fizetésem mégsem éri el a minimálbért. Hát ez meg hogy lehet? Erre tessék nekem válaszolni! A kérdésre, hiába tanakodunk rajta sokáig, nem tudunk felelni, úgyhogy hamarosan - irántunk tanúsított jóságukat megköszönve - elbúcsúzunk első orfalui embereinktől.
A Józsi által javasolt telepesek közül senkit sem találunk otthon, ezért jó darabig kitartóan rójuk a szalagnyi, apró kavicsokkal felszórt utcácskákat, hátha a jó sorsunk megint összehoz bennünket legalább egy helybeli emberrel. Végül aztán ránk mosolyog a szerencse, mert egyszer csak rábukkanunk egy igazi, tőről metszett telepesre, Nemecz Lajosra, aki szívesen fogad, s rögtön be is terel bennünket a Vend-égbolt nevezetű egyesület épületébe. Lepakolunk egy tágas, irdatlan asztalú, vendéglőnek is beillő teremben, haladéktalanul nekidőlünk a meleg cserépkályhának, s úgy beszélgetünk.
Először is az iránt tudakozódunk, hogy hol vagyunk most, hogy miféle szerzet lehet az a Vend-égbolt. Nem más az, mondja Nemecz Lajos, mint egy budapesti, nonprofit egyesület, amely nyaranta szintén fővárosi gyerekeknek nyújt táborozási lehetőséget Orfaluban. Ő maga pedig az egyesület mindenese, a táborozók szakácsa, kalauza, segítője, miegyebe. A ma már nyugdíjas férfi régi, rutinos telepese a községnek, tizenöt évvel ezelőtt érkezett ide Budapestről. S remekül érzi magát, el nem költözne innen a világ minden kincséért sem.
Telepesek az őslakosok ellen
A telepes szót viszont nem nagyon szereti, de igazán csak akkor támadnak ellenérzései tőle, ha az őslakos vendek sértően, lekicsinylően használják. S néha, de tényleg csak hébe-hóba egyesek így használják. Amúgy békében megférnek egymás mellett a telepesek és az őslakosok, nincs közöttük különösebb nézeteltérés. S azt is fontos ám tudni, mondja Nemecz Lajos, hogy Orfaluban ma már többségben vannak a magyar és a külföldi telepesek, s hogy az ő munkájuk, fejlesztéseik, építkezéseik nélkül sehol sem lenne a település. Egyszerűen sehol. Ez az igazság.
Kis szünetet tartunk ezután, jól meghányjuk-vetjük a házigazda szavait, aztán nekilátunk az LMP-sztori boncolgatásának. Nézzék, mondja elgondolkodva Nemecz Lajos, könnyen meglehet, sőt, valószínű, hogy inkább a telepesek szavaztak az LMP-re, mint az őslakosok. Na igen, de honnan lehet ezt tudni? A kártyapartikról például, adja meg nem kis megrökönyödésünkre az adekvát választ Nemecz Lajos. Tudják, az a helyzet, hogy ezen a szent helyen, ebben a teremben hétről hétre kemény kártyacsatákat vívnak az orfaluiak. A telepesek játszanak az őslakosok ellen. Mindig két telepes két őslakos ellen. S olyankor megy a szöveg, az ugratás, mindenki mondja a magáét, de még a másét, a pletykát is. Így aztán mindenki tud mindenkiről mindent, még a pártszimpátiákat is beleértve, mert így ment ez a választások előtt is.
Mindazonáltal Nemecz Lajos nem gondolja, hogy az emlegetett LMP-történettől egy fikarcnyit is ismertebbé vált volna Orfalu. Á, szó sincs erről, uraim, szögezi le határozottan a vendéglátónk. A legtöbb magyar ember számára, s ebben nincs semmi kivetnivaló, ez a település továbbra is teljesen ismeretlen. Sokan még a mi régiónkban sem hallottak róla soha semmit. Ez a helyzet. De tudják, mikor lesz majd egy kicsit ismertebb a falu? Mikor?, kérdezünk vissza azonnal, mert természetesen nem tudjuk. Akkor, mondja meggyőződéssel és valahova a ház elé mutatva a házigazda, ha egyszer megépítik, s átadják ezt a Szlovéniába vezető utat. Előbb biztosan nem.
Ennyiben maradunk, aztán lassacskán búcsút veszünk a barátságos régi telepestől. Hazafelé meg végig azon törjük a fejünket - persze eredménytelenül -, hogy a legkülönfélébb helyekről érkezett telepesek vajon honnan szereztek tudomást a teljesen ismeretlen Orfaluról. Nem győzzük eléggé korholni magunkat azért, hogy ezt az egyet elfelejtettük megkérdezni Nemecz Lajostól.
