Amikor kollégám ezen az őszön tudósítást 
25 éves a Petőfi-telepi templom: sokan ünnepeltek, még Hende Csaba is 2022. October 23. 16:13 írt a Petőfi-telepi Jézus Szíve-templom felszentelésének huszonötödik évfordulójáról, és az épület – amely ma már toronnyal is rendelkezik, ahogyan egy templomhoz illik – elődje szinte szőrmentén megemlítődött, hirtelen és egycsapásra bújt elő a múlt ködéből a gyerekkorom. Olyan volt ez, mint Proust csésze teája, amiből, mint tudvalévő, az eltűnt idő gőzölgött elő regényfolyammá tágulva aztán.
Nézegetve a templomról készült képeket, semmi nem mutatja - és a Szalézi rend honlapja is csak utalásszerűen, mintegy bizonytalanul említi meg -, hogy templomuk helyén valaha egy iskola állt, aminek osztálytermében vasárnaponként miséket tartottak, míg visszakapta a rend az épületet, amelyből aztán, annak helyén, illetve alapjain emelték ezt az új épületet, aminek is a huszonöt éves fennállását ünnepelték.
Nézve tehát a képeket, azon tűnődtem akkor, hogy azon a helyen, ahol épp az oltár áll, lehet, hogy pont ott püföltük egymást a méterrúddal, mi gyerekek, ami annyira régen volt, hogy most már annak az iskolának ez emléke is halványulni kezdett, amelyben gyerekkorom összes nyarát töltöttem, mert az ottani tanító a nagyapám volt. S bár lehet, hogy a falu gyerekeit meg tudta nevelni, az unokáit nem annyira, de ez nem egészen bizonyos.
Mindez pedig csak azért jutott az eszembe, mert az idő azóta annyira eltelt és tovasietett fölöttünk, hogy a nyaranta a nagyapja iskolájában rohangászó kölök is úgy megvénült, hogy az is lehet, ő az utolsók egyike, aki emlékszik még arra - sőt látta is -, hogy a ma olyan nagy becsben tartott templom helyén valaha iskola állt, mely a múlt még mélyebb ködét őrizte már akkor is, belecsúszva a háború előtti évekbe, ahol aztán nyoma veszik az időben.
Így voltaképp kötelesség még egyszer és valószínűleg utoljára mesélni arról a korról, amikor még igazából Sorokmajornak hívták a helyet, busz oda nem nagyon járt, autó meg nem igazán volt, így az apja biciklin szállította gyerekét Szombathelyről ide, letéve az öreg tanító udvarába, hogy ő kezdjen vele valamit, amíg véget nem ér a nyár. Így nem is az iskola az - melynek üres termében milyen más volt rohangászni, mint a csurig lévő szombathelyiben -, amit fel kell eleveníteni, mielőtt végleg elveszik, hanem maga a városi élettől távol lévő világ.
Sorokmajor akkor egyutcás település volt, az utca egyik vége a Körmend felé vivő útba torkollott, a másik fele pedig kivitt az erdőperemi rétre, ahová reggelente a tehenek kimentek nagy lepényeket hagyva ott. Ezek megszáradva gombát rejtettek maguk alatt, amit fel lehetett szedni, a tehenek pedig napnyugtakor maguk ballagtak haza, besétáltak a kitárt kapukon, hogy itthon vagyok édes gazdám, csak épp nem mondták hangosan.
A réten túl erdő volt csurig szamócával és másfajta, pöttyös gombával, amit megenni nem lehetett, hatalmas szarvasbogarakkal, és levelibékákkal, egy dzsungel a gyereknek, ami arra is jó volt, hogy hatévesen szívja ott a Savaria névre hallgató cigarettát, míg lila nem lesz a feje, de erről a nagyapja nem tudhatott természetesen. Hajnaltól estig kint lehetett lenni a réten és az erdőben, hogy aztán a tehenekkel együtt, és legalább olyan koszosan ballagjon haza a falusi lét csodáit élvező úgynevezett városi kölök.
Az egyetlen poros utcán lehetett pilinckázni, ami egy bottal és egy fadarabbal űzhető játék, azaz nem egy távirányítós autó, mégis de jó volt. Ugyanerre az útra hetente egyszer becsilingelt a fagyis tricikli a vanília, csoki, citrom kínálattal, ötven fillérért gombóca, a vegyesbolt bambija, az a világ, amiben keveredett a korai szocializmus a kései feudalizmussal. A hatvanas években járunk ekkor, így jó volt a TSZ lovasfogatját is hajtani, míg le nem ment a nap.
Hanem akkor az iskola, az ígérvények szerint. Nézve itt a képet, a bal oldali ajtó volt a konyha bejárata, ahol a sparheltre vizelt a kisunoka, hogy lássa, miként gőzöl, és amiért eléggé kikapott, viszont mondom, mindez ott történt talán épp, ahol ma az oltár áll, és ennek említése nem tiszteletlenség, hanem annak a rögzítése, hogy minden a konvención múlik, amik a nézőpontokat változtatják.
Ezen a konyhán tömte az ember nagyanyja a libákat, szegényeket, kint balról az udvaron állt a kerekes kút, mögötte a disznóól és a tyúkok otthona, mellette a kerítés, ami mögött már a végtelen kukoricás húzódott, míg az udvaron idebent a veteményes, amit kivételesen nem az unoka, hanem a Csibész névre hallgató puli rontott szét mindig, és ő is kikapott, mert az ember nagyapja tanító lévén szerette a rendet. Meg különben is.
Így telt az élet a mai templom helyén álló hajdani iskolában, amiről kép nem maradt, a valahai időkből is csak ez a gyerekekről, a nagyapámról, és a másik tanítóról ezen a képen, aki nagyanyám nővére, időskorában a családban csak Nenne, itt még özv. Domján Józsefné, akit Rákosi tett özveggyé, kuláknak kiáltva ki a férjét. A bajuszos tanító pedig a nagyapám, Horváth Ferenc, akiről tanítóként az az utolsó emlékem, hogy nyugdíjba vonulásakor ott zokogott az udvarban a fél falu. Így, hogy ezt leírtam, emléke talán még egy darabig fennmarad.
