Egy hete fejeződött be Mariko Mori japán művésznő kiállítása a Royal Academyben. Még akkor döntöttem el, hogy meg szeretném nézni, amikor ugyanitt jártam Édouard Manet kiállításán.
Így utólag megmondhatom: Manet nem volt rám olyan mély hatással, mint Mariko. Hiába a gyönyörű életmű - és a kiállítás plakátján látható kép, Berthe Morrisot portréja tényleg megkapó élőben (is) - ő ma már csak történelem.
Moriko ellenben kortárs, a jelen kor eseményei, problémái inspirálják, ezekre keres megoldást.
A kiállítás címe “újjászületés”, a téma az élet körforgása. Ezzel a bal oldalon latható, 4 méter magas fluid fénytömbbel kezdődik a kör. A fények változnak, mozognak, erősödnek és halványodnak benne, amíg teljes sötétségbe nem borul a terem, majd újra hajnalodni kezd.
A kékes, hideg fények ellenére sincs kellemetlen érzésem. Nem barátságtalan ez a fény, inkább az univerzumot idézi.
A terek az egész kiállítás során meglepően tudatosan alakítottak, pozicionáltak. Ehhez a toronyhoz egy kis sötét, szűk, de hatalmas belmagasságú folyosó vezet, aminek a végén már látszik hogy jön a fény az oldalt nyíló teremből. A padló enyhén felfelé lejt, a közelebbi végébe pedig egy nagy, egybe öntött pad áll.
Ez rögtön arra késztet minden látogatót, hogy elfoglalja a helyét ott, a terem végében, távol a toronytól, és onnan felfelé bámulva csodálja azt. Én persze nem dőltem be és rögtön körbemásztam a szobrot.
A következő installációknál engem kísérő kedves, politológia szakos barátom kezdett szkeptikus lenni, de szerencsére hamar megnyugodott.
Talán az is megzavarta egy pillanatra, hogy mindketten az átlagéletkor alatt voltunk. jellemző Angliára, hogy az idősebbek, házaspárok, nagymamik is eljárnak művelődni, szórakozni. Vajon ez csak pénz kérdése? A legtöbb galéria ingyenes Londonban, bár pont a Royal Academy nem az. (Na persze én sajtóigazolvánnyal hódítottam, kedves barátom pedig ki tudta fizetni azt a hét fontot.)
Mindenesetre követendő példa volna, hogy egy nagyszülő, vagy épp egy idősebb házaspár se otthon üljön a halára várva (bár sokan sorvadnak el itt is a varázsdoboz előtt), hanem álljon fel, induljon el, és nézzen szét.
A galériában olvasható plakett szerint a meditáció után kutatva Skócia, Japán és a Kelta kultúrában talált inspirációt. Ezeket a formákat értelmezte újra aztán a legújabb anyagokkal párosította: sok akrilt, üveget használ, LED-technikát és öntött műanyagokat, furcsa, új, fényes, fluoreszens, irizáló felületeket. Inspirációt is gyakran merít a kutatásokból. A digitális és szabadkézi rajzai gyakran emlékeztetnek bolygórendszerekre, összekapcsolódó sejtszövetekre, egy atom felépítésére.
Állítása szerint egy évig a tengerparton élt, minden nap kiült a partra, becsukta a szemét egy időre, megpróbálta meglátni a dolgok mögött lévő belső igazságot, és ebből építette fel a képeit. Barátom szerint a fent látható sorozat az akril keretek miatt olyan, mintha a printek hatalmas Petri-csészekben lennének.
Bár sok kortárs alkotó abban látja a művészetet, hogy hogyan lehetne minél több megütközést, megbotránkozást és közfelháborodást kelteni, mi az, ami a pirítóba dugott villánál is jobban sokkol, nem hiszem hogy a fagyasztott vérből faragott szobrok lennének a követendő példa. Lehet véres tamponokkal dobálózni egy ideig, de őszintén, milyen érzéseket vált ki belőlünk egy ilyen darab, vagy milyen hatással van ez a társadalomra? Lehet mondani, hogy a művészet egyfajta tükröt mutat a gaz világ elé, és azért fajult el, és vica versa. Vagy ki lehet szállni a polgárpukkasztás-futamból, és megoldást találni a problémákra.
Szerintem, amennyiben a képzőművészetnek még van jövője (amiben ugyan gyakran kételkedem), akkor az ilyen lesz, mint Mariko. A tér tudatos formálásával a kiállítóterem maga is kiállítás, a darabokat benne olyan fényben, térben, beállításban, másságban és helyzetben hozza, ahogy az a legtökéletesebb összhangban van a mondanivalóval. Gyakran manipulál a néző és a tárgy viszonyával. Az első pár installáció a földön hever, ami szokatlan. Nincsen elkerítve sem, így megfordult a fejünkben is kérdés: vajon meg szabad fogni, hozzáférhetésünk, ugrálhatunk rajta? Elvetettük.
Haladunk tovább a különböző átjárókkal össze kapcsolt tereken. Van ahol nagy ajtó, van ahol szögletes árkád, kis szűk folyosó, sötétbe vesző csigavonal alaprajzú út vezet a következő szoba felé. Mindegyik más érzést kelt. Van, hogy a lábunk alá teszi a kiállítást, a vége felé egy hídon haladunk át, ahonnan rálátni az alatta lévő szintre. Van aki lesétál a lépcsőn, de a legtöbb ember megelégszik a felkínált látképpel. Ha a művésznő azt mondja felülről tessék, akkor onnan tetszik. Az emberek végtelenül egyszerűen manipulálhatóak, de ez itt nincsen gonosz módon kihasználva, mint ahogy a szupermarketek vesznek rá minket hogy még többet vásároljunk a a kenyér és a tej egymástól való távolságának végletekig való növelésével.
A kiállítás befejező darabja látható lenn, a csillag halála után, a fekete lyukban, a lehetőség a fényre. Élőben jobban néz ki, mert sötétebb, és a fények nem ilyen fehérek, hanem itt is kékes-lilásak. De, mint látjuk, megint felfelé nézet velünk Mariko, de most egész más a hatás. Nem piedesztálra állít, hanem mint egy ablak, fölénk nyúl. A mozgó fények meditatív, elgondolkodtató élmennyé teszik a kiállítást, teljesen megfeledkeztünk az időről amíg benn bolyongtunk.
